Már Rousseau azon kesereg, hogy miért hallgattak az emberek akkor, amikor valaki kiszakított és körbe kerített egy földdarabot, mondván: „Ez az enyém!” És nem gondoltak arra, hogy a föld senkié, a gyümölcse viszont mindenkié. A felvilágosodás bizonyos naivitásán túllépve, Marx az, aki felismeri: az úgynevezett polgári jogegyenlőség azt jelenti, hogy egyenlő mércével, a munkával mérnek. Vagyis az embereket csupán mint munkásokat tekintik, őket egyetlen vonatkozásban látják és értékelik, miközben ők nagyon különböznek egymástól fizikai, szellemi és erkölcsi-lelki szempontból egyaránt. Ezért ez az „egyenlő jog” (amely mindmáig érvényben van) a valóságban egyenlőtlenséget és igazságtalanságot hordoz.

Számos szociológiai kutatás arra hívja fel figyelmünket, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek manapság nemhogy csökkennének, hanem – kínosan – növekednek. Ilyen körülmények között reálisabb úgy fogalmaznunk, hogy amiért egyáltalában küzdhetünk, az éppenséggel az azonos feltételek esélyének kialakítása. Különösen szembetűnő a fiatalok társadalmi egyenlőtlensége, ami már önmagában felveti a közoktatás és a felsőoktatás esélyteremtő készségének és képességének kérdését. Kétségtelen, az oktatás területén (mind a köz-, mind a felsőoktatás szintjén) jelentős változások indulnak az utóbbi hónapokban. Nem becsülve le azok fontosságát, most mégis a pedagógia másik, meglehetősen elhanyagolt részéről és feladatáról, a nevelésről szólok. A neveléssel kapcsolatos mai – nézetem szerint – hibás elgondolásra és törekvésre hívnám fel a figyelmet, majd vázolnék egy pozitív pedagógiai felismerést.

Sokkal komolyabban és koncentráltabban szükséges foglalkoznunk a nevelés állapotával, társadalmi szerepével, mint ahogyan eddig tettük. Tömérdek gond halmozódott fel. Csupán egyet említve itt: a nevelésnek (nem az oktatásnak!) manapság nincs gazdája. Sokan foglalkoznak vele, még sincs összehangolva, egészében hiteltelen és hatástalan, miközben az érintett intézmények, személyek egymásra próbálják hárítani a felelősséget.

Amiről viszont kissé részletesebben írnék, az a pedagógiai szakma erőtlen reagálása a társadalmi esélyegyenlőség mai dilemmáira. Sokak tudatában fel sem merül az a kérdés, hogy talán a nevelés (is) összefügghet a társadalmi esélyegyenlőség alakulásával, legfeljebb az oktatással hozzák azt kapcsolatba. Úgy vélem, sem maga a politika, sem a pedagógia nem maradhat közömbös, a kérdést mindenképpen fel kell tenniük: vajon a nevelés képes-e tompítani az emberek (kiváltképpen a fiatalok) közötti társadalmi egyenlőtlenségeket? Ha igen, akkor milyen elvek, eszmék, értékek mentén? S mi módon, milyen eszközökkel, törekvésekkel? Bizonyos vagyok abban, hogy a nevelés valójában kétarcú hatást, ellentmondásosnak tűnő szerepet tölthet be a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelemben. A nevelés rövid távon és közvetlenül sokat árthat, ugyanakkor hosszabb távon és közvetve sokat is hozhat.

Az előbbivel kapcsolatban jól érzékelhetjük, mennyire fontos és izgalmas kihívás a politika és a pedagógia közti kényes egyensúly kialakítása. A mai tapasztalatok arról vallanak, hogy a pedagógia túl gyakori és túl radikális oktatás- és neveléspolitikai nyomások alatt áll. Az iskolaigazgatók, intézményvezetők, gyakorló pedagógusok reagálása nem meggyőző a politika azon törekvésére, hogy az egész oktatási és nevelési rendszert mélyrehatóan, mégis gyorsan átalakítsa. A pedagógia tudománya sem ütközteti hatásosan a szakmai érveket és a politikai akaratot. Kellő időben és megfelelő súllyal bizonyosan nem merülnek fel átgondolt szakmai szempontok, jogos érdekek. Sajnos, megalapozott és szisztematikus pedagógiai kutatásokról sem számolhatunk be, jórészt a gyorsan megjelenő – s többnyire szociológusok által adott – interjúkra támaszkodhatunk. Azok viszont olykor megdöbbentő folyamatokra hívják fel figyelmünket. Például Ferge Zsuzsa, legutóbbi nyilatkozatában arról szól, hogy 2010-ben joggal feltételeztük, az állam majd csökkenti a gyermekek közti esélyegyenlőtlenséget. Az elmúlt három év viszont nagyfokú csalódást hoz, amennyiben az új nevelési elv a „nép szellemi átnevelésére, (…) szolgalelkűségre, önalávetésre, a szabad gondolat korlátozására” irányul. Súlyos kijelentés ez, amelynek nyomán nyomban adódik a kérdés: a szolgalelkűségre alapozott neveléspolitikai törekvéssel lehetséges-e a társadalmi egyenlőség kialakítása felé haladni? Nem inkább olyan nevelési értéket kívánatos megcélozni, amely előtérbe állítja az intézmények, az iskolaigazgatók, a tanítók-tanárok autonómiáját? Nem az autonómia kialakításától és biztosításától várhatjuk-e, hogy megjelenik, méghozzá tömegméretekben, a szuverén diák, aki önállóan és szabadon tud gondolkodni, véleményt mondani, netán vitatkozni szakmai tekintélyekkel és politikai aktorokkal is? Azt hiszem, a politika akkor teszi jól a dolgát, ha az állampolgárok (és fiatalok) közti egyenlőség felé nem valamilyen szavazatszerző ideológiai-nevelési egységesítő törekvéssel próbál haladni. Akkor kormányoz jól, ha legfőképpen az egyenlőtlen anyagi feltételek valóságos kiegyenlítésén, vagy legalább csökkentésén munkálkodik.

Az utóbbi, tehát a pozitív hatás elérése talán még nagyobb kihívást jelent, s ezúttal nem is annyira a politika, hanem a pedagógia, illetőleg mindenki számára, aki valamilyen szinten érinti a nevelőmunkát. A lényeg az, hogy milyen nevelési eszmét, ideát hirdessünk és kövessünk. Szerintem minden nevelés lelke egy csodálatra méltó erény és érték, tudniillik a jóra való törekvés. A jóravalóság mint hit és elköteleződés arra, hogy a világ és benne az ember –minden gyarlóság, bűn s baj ellenére –, jobbá tehető. Felvethető, hogy ez nem puszta erkölcsi prédikáció-e? A jóravalóság ideáljával a valóságban előrébb tudunk-e jutni, vagy csak vágyálomról, naivitásról lenne szó? Ez a kétely tartalmaz részigazságot. Azonban összességében mégsem fogadható el a látványosnak tűnő ellenérv. Hadd hívjam itt fel a figyelmet Füst Milán egyik, Napló-beli gondolatára. Az író felidézi gyermekkorát: anyja arra nevelte őt, hogy jó, tiszta és önzetlen legyen. Annak ellenére próbálta ezt belé nevelni, hogy tisztában volt a valóság borzalmaival, az emberi gyarlóságokkal. Az anyja „a jobbik énjét akarta átadni neki, mert (…) feltört belőle a hit, hogy az ő gyermekének szabad, lehet tisztának lenni – annak kell lennie.” És milyen érdekes, ha mi is felnövünk, és lesznek saját gyermekeink, mi is ezt az „ideálizmust” (Füst szavával élve) próbáljuk átplántálni a mi gyermekeinkbe. Azt hiszem, az író arra a végső tanulságra emlékeztet bennünket, hogy a jóravalóság eszméjét, legyen bármilyen utópisztikus is, kiölni az emberiségből nem lehet. Mivel az ember olyan lény, aki mindig is szomjazza a jóságot. Descartes szerint a világ legdemokratikusabban elosztott java a józan ész. Alighanem igaza van. Viszont a jóravalóság erénye nem általános és egyetemes, nem minden ember számára szóló erkölcsi kötelezettség és kötelezően előírt parancs. De üdvös lenne ezt a magas rendű pedagógiai elvet terjeszteni és tömegesen szétszórni. Ebben próbáljuk meg az emberek közötti társadalmi különbözőségek valamelyes csökkentését. Nem sok, de a legkevesebb, amit tehetünk, vagy amit tennünk kellene!

A szerző a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Karának oktatója

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.