Levelet kaptam egy tizennyolc éves fiatalembertől, aki azt írta, hogy újságíró szeretne lenni, s kérte, adjak tanácsot neki, mit tegyen. Az első gondolatom az volt, hogy ne legyen, de ezt elhallgattam előle, elvégre ki vagyok én, hogy efféle terhet a vállamra vegyek. Megmondani másnak, hogy mihez fogjon Magyarországon, ha magam sem tudom, holnap hazánk melyik parton köt ki, nyugaton-e vagy keleten, esetleg elsüllyed lassan útközben, s mi együtt vele. De az újságírásról eszembe jutott egy-két dolog, azt elmondhatom neked, te tizennyolc éves.

Eszembe jut ez a szép szó: közjó. Ha ma elhangzik Magyarországon, mindenki a vállát vonogatja, s nevet. Ebből gondolom, hogy vicces szó lehet, ha leírom, nevetek én is magamon. Pedig a tizenkilencedik század első felében élt itt egy nagy, lázas nemzedék, utoljára azok vették a közjót olyannyira véresen komolyan, hogy forradalom és szabadságharc lett belőle. Bele is haltak szinte mindannyian. Azóta kevesen használják, s azok is félve, tudod, nemhiába tartanak tőle: a hazafiakkal együtt ez a szó is ott maradt megtiporva a csatatéren.

Látod, te tizennyolc éves, ez a másik szó, amit le akartam írni neked, a hazafiság, holott kinevetnél érte. Ez is értelmét vesztette, s aminek értelme nincsen, arra hagyományosan azt mondjuk: bolond. Olyan országban nőttél föl, ahol nem tekintik hazafinak, aki nem igazi magyar, ám azt, hogy ki az igazi magyar, ők döntik el, a nagyhangú, bálványimádó bolondok, az új hazugok, akik meglopták páratlan anyanyelvemet. Övék mindenem, s most nem a pénzükről beszélek, hanem a hazámról.

Gátlástalanul zsebre tettek minden szép magyar szót, amely messziről úgy fénylett, mint az arany. Csak emiatt kellett nekik. Jog és igazság, nemzet és törvény, erény és eszmény, múlt és történelem. Minden szavunk az övék lett, s most nem pártvezérekről beszélek, hanem ezeréves, velünk élő démonainkról, akik előtt a bolondok pogány módjára tízezrével áldoznak válság idején. Náluk van nemzeti kincsünk, e megveszett hatalmasoknál, s mi hagytuk, hogy így legyen. Ugyanolyan hibásak vagyunk, mint ők: éppoly bűnös a meglopott, tohonya nép, akár a tolvaja. Ez az oka, hogy nem találunk szavakat megint, s nélkülük nem találunk magunkra sem – de ezt még nem lehet tudni tizennyolc évesen.

Tudod, egyszer régen egy ártatlan embert lejárattam. Nem voltam alapos, hibáztam, s hülyét csináltam belőle egy jó főcímért. Könnyű kézzel nyúltam eleven tűzbe. Ha az az ember szembejött az utcán, elborult a szeme, de nem szólt. Jobban haragudtam magamra, mint ő rám, de nem lehetett jóvátenni bűnömet, ki volt nyomtatva már. Gyilkosság volt, én követtem el, én haltam bele. Ma is föl-fölriadok miatta. Mit tudtam akkor, amikor elkezdtem kilencvenben, május havában, éppen tizennyolc évesen, hogy mi ez... Nem tudtam semmit, én, a tizennyolc éves. Az érdekelt csak, hogy rendben legyen a mondat, a bekezdés, s csak most értem igazán, hogy a maga nevetséges jelentéktelenségében egy semmi kis írásnak milyen ereje van. Megszenvedtem érte.

Nem tudom, föl vagy-e készülve erre: szégyenkezve, bűnösen és ellopott szavakkal tudósítani arról, ami van. Én nem vagyok biztos magamban. De te még nem tudsz semmit magadról, hát bátran bujtogatlak. Indulj neki, s ha már eléggé megszenvedtél érte, tudósíthatsz arról a nyugat–keleti hajóról. Írhatsz róla, hogy merre jársz vele, nyugaton-e vagy keleten, s megírhatod azt is, ha tán partot érsz – ha lesz rá saját szavad, lesz hozzá hazád.