Egyszer már belerokkant Magyarország egy rezsicsökkentésbe. Igaz, a hetvenes évek végének politikai parasztvakítása nem az áram, a gáz, vagy éppen a szemétszállítás, kéményseprés díjának mérsékléséről szólt, mint a mostani, de a lényeg mégis ugyanez volt.

Az akkori pártállamban azt döntötték el legfelsőbb helyen, hogy Magyarországra a nemzetközi olajválság nem fog begyűrűzni, „csak azért se”. A világszerte emelkedő benzináraknak az ország határain meg kellett volna törniük. Az árcunamit persze a vasfüggöny se állította meg, de ezt akkor csak nagyon kevesen tudták. Az osztrák kutak áraihoz mérten nevetségesen olcsó, néhány forintos benzinár mellett a szocialista ember elégedett volt, és nem vette észre, hogy baj van, hogy nem utolsósorban a mesterségesen alacsonyan tartott üzemanyagárak miatt az ország durván eladósodott.

És ezen még az sem segített, hogy KGST keretében a Nagy Testvér valóban olcsón adta a benzint, a gázolajat. Akkor tehát legalább úgy tűnhetett: van alapja a világgazdaságnak fityiszt mutató magyar gazdaságpolitikának. Orbán Viktor rezsicsökkentő kormányának viszont nem lehetnek illúziói. Nekik nincs Nagy Testvérük Moszkvában, Brüsszelben lassan még kevésbé. Az országba legalábbis nem érkezik olcsó áram sehonnan. Bízni legfeljebb abban lehet, hogy Széles Gábor ősszel piacra dobja az ingyen energiát termelő felcsúti perpetuum mobilét.

Ez önmagában mindent elmond arról, hogy az ország irányítói milyen álomvilágba vezetik követőiket. Mert meglehet, hogy a még Matolcsy György által felfestett tündérmesében egy pökhendi kis hercegecske megmondhatja a szomszéd nagy királyoknak, hány óra van éppen. A valóságban azonban ilyen rózsaszínű mesevilág nem létezik. Arra sem érdemes hivatkozni, hogy a rezsicsökkentés zászlaja alatt folyó szavazótoborzáshoz a kormány politikai ellenzéke is csatlakozott.

Hiszen nem is tehettek mást, ha tartani akarják a tempót a nagyotmondók olimpiáján. A valóságban mindenki jól teszi, ha felkészül: az olcsó áram, gáz, szemétszállítás, kéményseprés pillanatnyi öröméért megfizetünk egyszer. Méghozzá úgy, hogy közben még a hetvenes évek olcsó benzinjét elfüstölő apáink számláit sem köhögtük ki. Illúziói se legyenek senkinek! A hatalom megtartásáért vagy éppen megszerzéséért mindenfélét ígérgető politikusok helyett majd esetleg gyermekeink és unokáink állják a számlát.

Az akkori hatalmasok pedig az aktuális nehézségeket meglovagolva ismét meghirdethetik az érdekeiket szolgáló saját „rezsicsökkentő” programjukat. Mindig lesznek, akik a látszólagos könnyítésért hálásan csápolnak a pártrendezvényeken, és közben észre sem veszik, hogy amit a rezsiben megspóroltak, azt, mondjuk a huszonhét százalékos áfa révén, vastagon elköltik.