Száz év históriája van belesűrűsödve ide, kezdve ettől a háztól, amely Rákosi Mátyás nevét viselte, de amelyet még 1940-ben kezdtek emelni Mussolini-féle stílben, amely a legnagyobb természetességgel olvadt át szocreálba, Beck András József Attila-szobrán át – a művész és családja életében is ott sűrűsödik az egész magyar huszadik század – a két korszakban épült blokkházsorokig. Harmonikus, szép tér, amelyben egymással egykor szembefeszülő korokat old békévé az idő. Találunk ilyen tereket másutt is. Dunaújvárosban és Bécsben, Zürichben, Amszterdamban, Rómában. Mindenütt, ahol egykor munkások éltek, vagy élnek ma is. Nem munkanélküli munkások, nem deklasszált elemek, nem gazdag, de nem is koldusszegény munkások – szakmunkások, szakik, szaktársak, melósok, szervezett munkások, generációk óta egy gyárban dolgozók. Olyan munkások, akiknek életminőségét, napi életét két, egymással ellentétes tényező is befolyásolhatta.

Felülről a – ma úgy mondanánk: munkaadójuk – magyar gyártulajdonosnak és – mai szóval – menedzsmentjének tán önös érdekből is fakadó gondoskodása, amely megmutatkozott oktatási és egészségügyi és szociális intézmények alapításában és fönntartásában. Alulról pedig a munkásmozgalom, mert egykor volt ilyen, volt ilyen itt, Magyarországon is, még ha ma már nyoma sem látható, de volt, errefelé pedig különösen erős, szóval a munkásmozgalom volt az, amely eszmét, értelmet, támaszt, közösséget, erőt adott az itt élőknek és itt dolgozóknak.

És kultúrát. Kultúrát adott a hatalom is, a város, a kerület, és adott a mozgalom is. És ez a kettő sajátosan keveredett és szervült ezen a tájon, és ennek a nyomai érződnek, őrződnek, és ma már tudatosan őriztetnek, hál’ istennek, ma is. A tizenharmadik kerület változatos hely; van különleges, polgári, értelmiségi szegmentje, az Újlipótváros, amelynek legszélén még néhány százhúsz éves nagypolgári bérpalota és proletár bérkaszárnya emlékeztet egy másik múltra. Van jókora lakótelep-negyed, több és többféle is, más-más korban épült, más-más hangulatú, jellegű. Van régi Bauhaus-korban fölépült kertvárosi rész, és van mai villanegyed is. És a hajdanvolt legendás gyármonstrumok helyén irodaerdő nőtt ki a Duna partján, annak minden infrastrukturális velejárójával; bankokkal, étkezdékkel, éttermekkel, jól szituált boltokkal.

Van kultúra, színház, „művház”, patinás, számos műteremház; művészek tucatjai alkotnak itt. Nem Szentendre ez, nem Montmartre, de élő, pezsgő város, sajátos jelleggel, hangulattal, sugárzással, amely inspirálja a fogékony művészeket.

Kerületünkben három olyan építészetileg is érdekes és értékes házról tudok, amely kimondottan képzőművészek számára épült: A Lehel út és Taksony utca sarkán álló műteremház, a Máglya köz későbbi, de hasonló művészkolóniája és a Pannónia utcai műteremcsoport. Ezeken kívül még tucatnyi önálló műterem és műteremlakás épült vagy alakíttatott ki a kerületben. Ezek a lakótelepek, munkáskolóniák közé ékelődő műteremházak, a bennük alkotó, ma is bennük alkotó művészek és az ő munkáik kisugároztak, kisugároznak a környezetükre ma is. Mértéket, tartást adtak és adnak.

És fordítva: a környezet, a miliő hatott és hat a nagy üvegablakok mögött festő, rajzoló, iparkodó művészekre is. Nem föltétlenül úgy, hogy mindenki hajókovácsokat és vasöntőket festeget, hisz láthatjuk, nagyon sokféle stílust képviselnek az itt élők és szorgoskodók. De a mesterség tudásának becsülése, a napi munka, a – bár tudjuk, hogy más keres rajta, mégis, ennek dacára – pontosan és szépen elvégzett munka megbecsülését szinte minden kiállított képből, alkotásból kiérzem.

Egy kultúraellenes rezsimben a kultúra jelentősége különösen megnő. A magyar hivatalosság ma kultúraellenes. Igazán nem a helyi hatalomhoz való dörgölődzés mondatja velem, hogy épp ezért számunkra külön öröm és büszkeség egy olyan kerületben – tulajdonképpen egy nem is kicsiny városban – élni, amelynek választott vezetői szembemennek a trenddel. A nemzet becsületét mentik ezzel. A kultúra kora jön, annak a kora jött el. A kultúrának, művészeteknek lett küldetésük a nemzet méltóságának, becsületének őrzése.

Oly korba keveredtünk, amelyben a hatalom a művészetet és a művészeket egyként utálja, ha tehetné, megsemmisítené mindkettőt. De nem teheti. Mert gyönge ahhoz. Ahhoz is gyönge. Kellemetlenkedni, nehezíteni persze lehet. Az altamirai ősember is bosszankodhatott, amikor hiába pályázott, mert a lascaux-iak nyerték a tendert. De azért fogát szíva, káromkodva, csak nekiveselkedtek a spanyolországiak is a bölényeknek odalenn. De művésznek lenni ma sem könnyű kenyér, ma is dacolni kell hatalommal, elemekkel, korszellemmel, közönnyel, bárdolatlansággal, kulturálatlansággal és ezernyi más ellenerővel annak, aki nyomot szeretne hagyni. De mégis, ma is, sokan belevágnak, csinálják, ha kell, ha nem, ha fizetnek érte, ha nem.

Csinálják sokan, sokféleképpen, sokféle módon, mindenféle szinten, de csinálják. Adhatna támaszt, hátteret egy szociáldemokrata párt. Mert az ma már mindenütt a kultúra pártja; az esélyegyenlőség, a sokszínűség, a könyv, a klasszikus és mai muzsika, a múlt és így a jövő pártja. De nálunk a szocialista párt még nem ilyen. De itt minálunk valami mégiscsak van ebből. Itt a kultúra nemcsak katakombába búva virágzik, hanem kicsit – nem nagyon és nem eléggé – áthatja a nyilvános életet, teret.

Jó itt.