Annyi máris világos: szintekkel vagyunk Semjén Zsolt vagy Schmitt Pál morális és tudományos teljesítménye fölött. „Én, Orbán Ráhel teljes felelősségem tudatában kijelentem, hogy jelen szakdolgozatomban szereplő minden szövegrész, ábra – az előírt szabályoknak megfelelően hivatkozott részek kivételével – eredeti és kizárólag saját munkám eredménye, más dokumentumra vagy közreműködőre nem támaszkodik.” 

E sorokkal kezdődik ugyanis a díjazott pályamunkája okán médiajelenséggé vált miniszterelnöki lány dolgozata, és ezúton is elnézést kérve a szerzőtől a rá nézve méltatlan összehasonlításért, jeleznünk kell: a hiba az édesapja „készülékében” van. Tudniillik az említetteket személyesen Orbán Viktor választotta ki a miniszterelnök-helyettesi, illetve a köztársasági elnöki pozícióra.

Orbán Ráhel munkája fényévekkel izgalmasabb olvasmány fent nevezett urak dolgozatainál, nem utolsósorban azért, mert itt ismerjük a (valódi) szerzőt. Nem érdektelen, mit gondol a „polgári elit” második generációja a rendszerváltás óta eltelt több mint két évtized legfontosabb tömegkulturális teljesítményéről. A jelek szerint csupa jót, ami végső soron megnyugtató – különösen annak fényében, ha tudjuk, hogy a Sziget, a Balaton Sound és a VOLT (e fesztiválokról szól a dolgozat) nem konzervatívjaink védőszárnyai alatt, hanem inkább e kör akarata ellenére növekedett Európa legrangosabb és legnyitottabb fesztiváljává.

Őszintén reméljük, hogy nem okoz majd törést a jobboldalon – konkrétan az Orbán család és Tarlós főpolgármester viszonyában – az a sajátos áthallású megállapítás, amely szerint a Sziget fő kultúrmissziója a „polgári büszkeség” növelése. (Magunk közt: a Sziget és a többi könnyűzenei fesztivál marketingháttere a Google szerint gyakori szakdolgozattémának számít, s e díjnyertes munkában nem találni sok mozzanatot, amely az átlagosnál valamivel tájékozottabb újságolvasónak újdonságot jelentene.)

A láthatóan sok munka mellett jó néhány helyesírási hiba és nem kevés értelmetlen mondat is belefért – ami talán fanyalgásnak hat, de csak addig, amíg a művet össze nem vetjük mondjuk Orbán Viktor 1987-es, anarchobalos beütéseivel együtt is kordokumentum-értékű és úttörő témaválasztású szakdolgozatával. A jelenlegi kormányfőnek még éles versenyben, a bukást is többször kockáztatva (néha inkább kísértve) kellett kivívnia a mostani pozícióját, ám a létharc az Orbán család számára véget ért.

És fogalmazhatunk nyugodtan általánosabban is: akad néhány, a szocializmus bukásakor még legfeljebb átlagos egzisztenciájú família az országban, akiknek a politika annyira bejött, hogy az utódoknak már nem kell megküzdeniük a világban elfoglalható helyért. Ha a hír igaz, és a gyermek azon a versenyen is nyer, ahol (személyesen) el sem indult, akkor az alkotó nyugodtan hátradőlhet: a gép forog, az új világ – az atya képére és hasonlatosságára – felépült.