A módszerrel az amerikai Joseph McCarthy szenátor írta az 1950-es évek elején a demokrácia nem éppen legfényesebb lapjait, amikor ráébredt, hogy a tömegkommunikáció korában milyen egyszerű lejáratni bárkit, aki az utunkba kerül. Milyen könnyű felheccelni az emberek tömegét. 

McCarthy „itt a piros, hol a piros?” játékot játszott. Valakit a kommunistagyanú hírébe kevert, a sajtó fölkapta a hírt, hiszen egy komoly, magas rangú hivatalnok szólt, de a vádak ellenőrzésére és utóéletére sokáig nem jutott senkinek ideje. A szenátor újabb és újabb vádakkal állt elő, a közhangulat pedig ment, amerre terelte. A vádak csak akkor kezdtek megkopni, amikor néhányan tényeket, bizonyítékokat követeltek. Azok pedig nem voltak.

De gátlástalan kormányok a módszert mégis beváltként veszik át. Az is. Fel tudja-e sorolni például valaki, hogy az eggyel korábbi magyar kormány hány prominensét mártotta be a most regnáló hatalom, hányan lettek címlapsztorik rossz emberei, ki mindenkire ragadt rá a gyanú bélyege, akiről utólag, akkor már nagy csendben, kiderült: vagy nem követett el bűncselekményt, vagy nem tudtak rábizonyítani semmit, bármekkora dossziéhalmokat toltak is maguk előtt izzadva az elszámoltatási kormánybiztosok, bárhogy szuszakodott is az ügyészség. Legutóbb Veres János volt szocialista pénzügyminiszter és a hajdani Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács érintett tagjai ellen szüntették meg – még nem jogerősen – a nyomozást az egykori moszkvai magyar kereskedelmi képviselet épülete eladásának az ügyében. Mert a „részben okirati bizonyítékok, részben ehhez kapcsolódó tanúvallomások nem voltak elégségesek a megalapozott gyanúhoz”.

Az Orbán-kormány valamiért az áron alul, titkon átjátszott értékes telkek, a megkárosított állam védelmezőjének szerepét találta a legérdekesebbnek Budapesttől Sukorón át Moszkváig. Akkor is, ha az ingatlanpanamához először is megvesztegethető értékbecslő cég kell (a moszkvai épületet a nemzetközi hírű Cushman & Wakefield értékelte fel), olyan cég, amelyik amúgy nemcsak presztízsével, de szakmai felelősségbiztosításával is felel a szakvéleményéért. Ki venné magára a csalás gyanúját? Nem is sikerült még ilyet bizonyítani.

Ám kit érdekelnek itt a tények, a lényeg a politikai haszon. A konkrét ügyek úgyis szinte mindig felszívódnak az emlékezetben, ami szilárdan megmarad, az az elszámoltatandó ellenségkép. Beég a vád a közvéleménybe. Igaz, odáig még nem merészkedett a jobboldal, hogy tisztán politikai indokkal nagyvadat ültessen a vádlottak padjára, miközben egyszerű köztörvényes alapon alig valami jön össze neki. A nagy igyekezettel annyit sikerült elérnie, hogy saját híveinek felhergelt, mozgósítható igazságérzete megszilárduljon. Mármost, McCarthy szenátort kihányta magából az amerikai demokrácia öntisztító mechanizmusa. Viszont az az ok nélküli, végtelen kielégületlenség, amely megülte a magyar közérzetet, az igazságtételre képtelennek látszó demokrácia ellen fordulhat. Ami tragédia volna.