Ezerarcú fővárosunk többtucatnyi arca, ilyenkor, nyáridőben mutatkozik meg leginkább. Szemtől szembe, kendőzetlenül.

A külvárosok komor Magnyitogorszkjából pár buszmegálló alatt lesz mediterrán kisvárosi hangulat, az ezer terasz országa; aztán a belvárosi romkocsmákban már konkrét nyolcvanas évek van, instant Kreuzberg, Nyugat-Berlin (mínusz David Bowie, punkok és anarchisták), a Nagykörúton meg Isztambul (mínusz ehető kebab).

A mediterrán élet csodálata, az utána való vágy annyira erős a hazai lakosság széles rétegeiben, hogy még tökéletesen alkalmatlan, mi több, kijózanítóan lepusztult díszletek között is ragaszkodnak a közép-itáliai kisvárosi idill illúziójához, mással aligha lenne magyarázható, miért ülnek este nyolckor értelmesnek tűnő, felnőtt emberek a kutyaszaros Nagykörúton, benzingőzben, szétrohadt, az olajos mocsoktól fekete szőnyegszerűségre (műfű!) hordott műanyag székeken, és rágják a nutriagiroszt, isszák hozzá a rossz kávét és a még rosszabb sört, miközben endúrós kretének ütik ki a dobhártyájukat egy-egy gázfröccsel, mellettük meg részeg hajléktalan vizel a házfalra. Mintha egy szeméttelepen átvezető autópálya leállósávjában nyitottak volna hangulatos kávézót.

De amíg az illúzióhoz képesek vagyunk ragaszkodni, nincs nagy baj. Illetve van, de még mindig jobb, mint ha szembe kéne nézni ezzel vagy azzal. Ibsenezgetünk itt csöndesen. (Pedig tudjuk a dramaturgiai aranyszabályt: ha a színpadon föltűnik egy vadkacsa, annak előbb-utóbb el kell sülnie.)