Múlt héten Krakkóban töltöttünk négy napot, mert nem volt rá semmi okunk. Lődörögtünk ide-oda, csapolt sört ittunk, céklaleveseket és egész csülköket ettünk, tömtük magunkba a zsureket és a hagymás zsíros kenyeret, süttettük magunkat a lengyel nappal, s elméláztunk rajta, hogy milyen is lenne, ha egyszer az életben boldogok lennénk – de ilyenkor szerencsére nagyon gyorsan rendeltünk egy undorítóan zöld színű uborkás vodkát, utálkozó képpel megittuk, s visszazökkentünk tőle a valóságba.

Igyekeztünk olyan kocsmákat keresni, ahová helyiek is járnak, mert az ottani turistagettókban is voltak persze rossz tapasztalataink: az egyik belvárosi sétálóutca külföldiek által felkapott éttermében tizennyolc zlotyiba került egy zsurek, de másnap egy külvárosi önkiszolgálóban megkaptuk mindössze hatért, és sokkal, de tényleg sokkal finomabb volt.

Szóval ténferegtünk kerthelyiségről kerthelyiségre, és nagy örömünkre fölfedeztünk egy Pijalnia nevű kocsmát a Tomasz utcában, ahol minden étel nyolc zlotyiba került, s minden ital négybe. A sör mellé tatárbifszteket lehetett rendelni, sőt volt az étlapon makrélás túrókrém is, ami nem hangzik jól, de vajas kenyérre kenve, megborsozva isteni. Nem csoda, hogy a kocsma tele volt lengyelekkel, e mosolygós emberekkel, akik olyan különös magyar mondatokat ismételgettek, hogy „se zsebem, se rizsem”, sőt mellettem egy lengyel elhadarta, hogy „se dob, se poloska, csakis rizses darázs”. Igaz, éjfél felé a helyieket már nem lehetett megkülönböztetni a turistáktól, hiszen addigra mindenki össze-vissza beszélt, ismerkedett, barátkozott és röhögcsélt, szóval egyformán tök részeg volt az összes náció, ezt töredelmesen és szomorúan be kell vallani. Igen, talán az ital. Az lehetett az oka. Mással nem tudom magyarázni azt, ami történt.

A Tomasz utcai Pijalniában az éjszaka kellős közepén odalépett hozzánk egy kedves, derűs képű, harminc év körüli lengyel fiatalember, aki – miután a szokásos „se zsebem, se rizsemre” csak a fejünket ráztuk – angolul kért tőlünk tüzet. Adtunk neki, mire megtudakolta, hogy honnét jöttünk. Magyarországról, válaszoltuk neki, mire azokban a vidám szemekben különös fény gyulladt, s a fiú azt kérdezte tőlünk:

– Magyarok vagytok? És mit gondoltok Mr. Viktor Orbánról?

Néztünk egymásra, nem, ennyire nem lehetünk részegek. Tényleg Orbánt emlegeti?! Nem, nincs az az Orbán-fóbia, ami a Tomasz utcai Pijalniában erre képes. Döbbenten bámultunk rá, s annyit nyögtünk, hogy na, ezt ne, nem vagyunk Orbán-rajongók, hagyjuk őt, szórakozni jöttünk. Mire mentegetőzött, hogy ő csak azt akarja tudni, hogy mi folyik most Magyarországon, mert nem érti. Nem érti ezt a Mr. Viktor Orbánt, nem érti, hogy mit csinál.

S hiába mondtuk neki, hogy tőlünk ezt hiába kérdezi. Merthogy mi sem értjük. Nem hitt nekünk, pedig komolyan beszéltünk. Csalódott volt, lám csak, ezek a magyarok nem bíznak benne, s nem árulják el neki a magyar titkot. Ez volt a szemében. Úgyhogy szépen kérjük, kedves Mr. Viktor Orbán, menjen el abba a krakkói kocsmába, és mondja el neki, hogy mi folyik itt, árulja el a magyar titkot annak a kíváncsi fiúnak. Mondja el végre, hogy mit akar. Emberelje meg magát. Nem kell tőle félnie, Mr. Viktor Orbán, vele nyugodtan beszélhet őszintén, ő nem magyar szavazó. Csak négy zlotyi egy sör, és még kocsonya is van nyolcért, adnak hozzá kést és villát, sörözgessen és beszélgessen, viselkedjen végre természetesen, s meglátja, nem fogja onnan kinézni senki. Ne féljen hát. Keresse a Tomasz utcában a Pijalniát.