A szakszervezetek elérkezettnek látják az időt arra, hogy összefogjanak a munkaalapú társadalomról csak gajdoló kormány és kormányfő ellen, s megvédjék a „munkát végző” embereket a Fidesz-hatalom erőszakos zűrzavarától.

A három „nagy” – a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma a Szolidaritással kiegészülve – együtt ünnepel és tüntet a nemzetközi munkásünnepen a városligeti napozóréten. Azt is bejelentik, hogy új szövetséget hoznak létre, mely jobban fel tudja venni a harcot a munkavállalókat veszélyeztető koncepciótlan mutyikormánnyal szemben.

Ideje is lenne. A szakszervezetek nem utazhatnak a pártok oldalvizén, hatékonyabban, keményebben és hasznosabban kell a munka világát megvédeniük.

Amiről egyes szakszervezetek úgy gondolják, a külön előnyökért elég beállni a békemenet első sorába (Munkástanácsok), sőt olykor kifizetődő lehet a kormányhű hezitálás is. Ezt a kinn is vagyok, benn is vagyok taktikát követi az Orbánékkal békés viszonyra törekvő Liga vagy a folyamatos kivárást választó Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés.

Hogy a lassan körvonalazódó új szakszervezeti szövetség oda tud-e csapni, „ahova köll”, az előre meg nem mondható. Száz munkavállaló közül mindössze tizenhat (!) a szervezett dolgozó, az összlétszám alig haladja meg a félmilliót. A többség a május 1-jén a kormány ellen fellépő „nagyok” oldalán áll. Ők azok, akik megszokhatták, hogy a kétharmados bunkóval az ország hátát verő Orbán-rezsim nem egyeztet velük. Ünneplésre tehát kevés okuk van. Erőtlen szakszervezetek csak csapkodni tudnak, odacsapni nem.