Potyomkin miniszter állítólag úgy próbálta meggyőzni II. Katalin cárnőt az Orosz Birodalom jólétéről, hogy pompásnak látszó álfalvakat építtetett fel, amelyeken aztán átgördült az uralkodó hintója. Hogy tényleg épültek-e ilyen falvak, arról vitáznak a történészek, ám hogy a politikusok útja gyakorta a valóságot megszépítő díszletek között halad, az kétségtelen.

Kicsit így volt ez Kémesen is, amikor a kormány megérkezett a baranyai faluba, hogy a héten ott tartson kihelyezett ülést. A félezer lelkes település kirittyentette magát: az árkok tiszták voltak, az útpadkán a füvet egységesen nyolc és fél centisre nyírták, a faluház előtt friss ültetésű árvácskák nyiladoztak. Ennek ellenére Kémes nem volt Potemkin-falu: a porták szegénységről vallottak, s ezt tették gazdáik is, ha valaki kérdezte őket.

Annál inkább Potyomkin-arcú volt a kormány. Úgy tett, mintha sokat tenne a Kémest övező térségért, az Ormánságért. Hazánk egyik legelesettebb tájegységének bajaiért nem okolható a jelenlegi politikai vezetés. Az Ormánság a XIX. század második felében élte virágkorát, ám Trianon után határ menti területté vált és elszigetelődött a félszáz települést integráló térség. Az izoláció a második világháború után fokozódott, s az agráriumból élő Ormánságot a téeszesítés kiherélte.

Az őslakosok elmenekültek, olcsón kínált portáikat főképp romák vették meg. Ők a Kádár-érában a helyi téeszekben és a közeli gyárakban dolgoztak, a rendszerváltás óta viszont nem jutnak álláshoz. Az itteni falvakban a munkanélküliség 50–90 százalékos. Az ormánsági állástalanokon az első Orbán-kormány sem tudott segíteni, s a második se fog. Jól hangzik ugyan, hogy elindult az Ős-Dráva program, és 25 milliárdot költenek a folyó vízgyűjtőjének természetbarát rendezésére, az ökogazdálkodás, illetve az öko- és kulturális turizmus feltételeinek megteremtésére, ám az itteni településvezetők tudják, hogy az Ormánságban ma többen élnek közmunkából, mint piaci alapokra épülő termelőtevékenységből.

S akik ma közmunkában kapálnak az önkormányzat földjén, azok maguk is elismerik, hogy alkalmatlanok arra, hogy a családjukról gondoskodni képes agrárvállalkozóvá avanzsáljanak. A többnyire iskolázatlan közmunkásoknak nincs a vállalkozáshoz se pénzük, se hitelképességük, se tudásuk. Az ormánsági állástalanok többnyire becsülettel végzik a közmunkát, beérik a 48 ezer forint havi bérrel, de nem látnak messzebbre. Arról meg komolytalan beszélni, hogy majd az idegenforgalom hoz itt sokaknak megélhetést.

Az ország tele van idegenforgalmi álmokkal és döglődő fürdőkkel, szállodákkal. Ha az Ormánságba vetődik egy turista, mit csinál félórával később? Mi tartja itt? Még a közeli Harkány kétszáz éves fürdője is szenved. Amíg nem jönnek befektetők Baranyába – nem az Ormánságba, de Pécsre se –, marad a brutális munkanélküliség. A nem fideszes településvezetők szerint azért sem jönnek a befektetők, mert az országot nem érzik jogbiztosnak. Érdemes erről győzködni egy látszatokat építő kormányt?