A jereváni rádió

Tamás Pál Örökbefogadás címmel írt cikke (NSZ, 2013. április 11.) hasonlatos a címben jelzett mé dium híreihez. Az oroszországi és ukrajnai látogatásaira visszaemlékező szociológus fontosnak tartotta, hogy hozzászóljon a magyar megszálló csapatok kapcsán kibontakozó polémiához. Annak érdekében, hogy az olvasót ne vezessék félre tévedései, szükségesnek tartom ezek helyreigazítását.

Tamás Pál szerint őt, a „laikust” meglepve „előbukkannak a magyarok” a varsói felkelésnél a németek oldalán, mint a felkelés leverői. Minderre az számára a bizonyíték, hogy egy múzeumban látott egy a felkelők által a magyaroknak címzett röplapot. Tamás Pál az MTA doktoraként tudhatja, hogy egy kérdés eldöntésének legegyszerűbb módja a vonatkozó szakirodalom használata. Így ha meglepetést okoz számára a második világháború bármely fordulata, ellátogathat egy könyvtárba. Ott több száz publikáció van, amelyből megtudhatja, hogy magyar csapatok nem vettek részt a varsói felkelés leverésében.

A helyzet azonban súlyosabb, mert Tamás Pál azt állítja, hogy „egy picit” utánaolvasott. Jó lenne tudni, hol tette ezt. Ha tényleg a szakirodalommal foglalkozott volna, akkor tudhatná, hogy a magyar csapatok parancsnoksága mereven elzárkózott attól, hogy lengyelekkel szemben harcoljon. Erre soha nem került sor. Ha Tamás Pál tényleg megnézett volna valamit a szakirodalomból, akkor azt is tudná, hogy magyar katonák számos esetben juttattak fegyvert, gyógyszert a lengyel felkelőknek.

Tamás Pál szerint „nem mindenki” jött haza Varsóból Magyarországra. Bizonyíték erre egy meg nem nevezett angol hadtörténész, aki idéz egy német iratot, amelyben megdicsérik a Huszárhadosztály Varsó melletti helytállását. Valójában azonban a Huszárhadosztályt 1944. október elején hazaszállították Varsó térségéből (ahol a felkelők elleni harcokban, mint említettem, nem vett részt, a támadó szovjet csapatokkal szembeni védekezésben viszont kétségtelenül komoly sikereket ért el). Mások viszont, nevezetesen az 5. tartalékhadosztály katonái ott maradtak, és a háború végéig nem kerültek vissza Magyarországra, hanem folyamatosan nyugat felé vonultak vissza. Lengyel felkelőkkel azonban ők sem harcoltak. Szabó Péter, Számvéber Norbert, Vargyai Gyula, Gosztonyi Péter, Ravasz István, Csima János, Gazsi József és mások elég sokat írtak ezekről a kérdésekről, e sorok írójáról nem is beszélve.

Tamás Pál szerint a magyar megszállók kérdéséről én egy angol nyelvű „eldugott hadtudományi lapban” publikáltam volna annak bizonyos részkérdéseit. Ebből látszik, hogy nemcsak a vonatkozó szakirodalommal nincsen tisztában, hanem arra sem emlékszik, ami a Népszabadságban megjelent. E lapban ugyanis 1998. február 21-én Az elfelejtett háború címmel egy teljes oldalon írtam arról, hogy a magyar csapatok milyen bűncselekményeket követtek el. Ezenfelül írtam a Históriában, a Rubiconban, a Belügyi Szemlében, két önálló kötetben és két német, valamint egy japán nyelvű tudományos szakkiadványban. De rajtam kívül mások is írtak erről. Mindez tökéletesen lényegtelen volna, ha Tamás Pál nem keltené azt a hamis látszatot, amely szerint a magyar megszállókról most megjelent, Krausz Tamás által szerkesztett munka értékelhető tudományos újdonságot tartalmazna. A kötetnek egyetlen, igen kérdéses érdeme, hogy botrányt keltő forráshasználatával, szélsőséges minősítéseivel politikummá tudott tenni egy fontos kérdést, amivel eddig a közvélemény nem foglalkozott. Kérdéses azonban, hogy az így felkorbácsolt érzelmek lehetővé fogják-e tenni a múlttal való szembenézést, ami kétségkívül Krausz Tamás és Tamás Pál szándéka is.

Ungváry Krisztián

 

Csak a Visztula lenne a baj?

A vitaszövegnek van egy könnyű kérdése, s egy igen nehéz. Először a könynyűről.

Ungváry Krisztián a magyarok lengyelországi, 1944. augusztusi–szeptemberi jelenlétére vonatkozó forrásaimat firtatja. Én Nigel Thomas–László Szabó [így]: The Royal Hungarian Army in World War II. Osprey Publishing, October 2008. 48 old. munkáját olvastam. A szöveg nagy része hozzáférhető a google.bookson keresztül is. A rövid munka külön fejezetben foglalkozik a magyarokkal megszálló csapatokként [18–20. oldalakon]. A munka egységszámokkal és mozgási irányokkal jelzi a csapatok útvonalát. Ott a Belorusz és Lengyelország alfejezetben (19–20. o.) olvashatjuk, hogy az ott tartózkodó magyar csapatok közül melyek azok, amelyek nem akartak harcolni a lengyel felkelőkkel, és hazatértek – augusztus 28. és október 12. között. És hogy azért voltak, akik maradtak is, mert „1944. augusztus 22. és szeptember 4. között a Visztula vonalának tartásáért a dicséretekben fukar németek az I. Huszár divíziót kitüntették” [19. o.]. A 20. o. felsorolja, hogy milyen egységek maradtak még tovább is ősszel „a Visztulán”. Én sem mondtam mást, a huszárok derekasan harcoltak a szovjet csapatokkal, szemben a folyónál. Persze nem a felkelőkkel. Miközben azokat –amíg ők a frontot tartották – pár kilométerre mögöttük a németek gyilkolták halomra.

Mint közismert, a varsói felkelés 1944. augusztus 1-jén tört ki, a harcok folyamatosak voltak. Szeptember 14-én a szovjet frontok keretében működő, a felkeléstől független lengyel csapatoknak sikerült hídfőt létesíteni, ezt azonban nem tudták tartani. ’44. október 2-án a felkelők maradéka, elképesztő emberáldozatok után, leteszi a fegyvert. A visztulai front minősége mindvégig nem elszakítható a felkelés sikeresélyétől vagy programozott kudarcától.

S a nehezebb kérdés. Hogy van az, hogy lám-lám, hadtörténészek tömege, közöttük a kiváló Ungváry Krisztián is, hosszú ideje kimerítően foglalkozik a világháborús magyar megszálló csapatokkal, s azok viselkedésével is, s ebből a nagyközönséghez semmi sem jut el. A dolgozatok bizonyára nagyszerűek, nem az én szakmám azokról bármit gondolni közértelmiségiként (akadémiai szerepről itt nyilvánvalóan nincs szó).

De itt három elvi lehetőség van az eredmények szélesebb körű forgalmazása kapcsán. Az első, hogy a vizsgálatok megállapították, hogy komoly túlkapások nem voltak, a partizánvadászok tisztességes szociális munkásokként működtek. Ezt természetesen azért nem hiszem. Második lehetőség. A kollégák a negatívumokat is árnyalva szakdolgozataikban bemutatják a reális történéseket. Ezeket azonban a magyar publikációs formák – szakmai és szélesebb közönséghez szólók – nem juttatják el az igazi olvasóközönséghez. Az okokat – ha ez lenne az eset – most nem firtatom.

Végül a harmadik lehetőség. A második világháborús magyar részvétel legtöbb történése különböző módokon tabuizálva van, s ezeken a hallgatási blokádokon csak speciális technikákkal, és semmiképpen sem „megírtam egy közlönyben, miért nem hivatkoznak rám többet” típusú dohogással lehet átkerülni. Egyébként már siker lenne, ha kiderülne, hogy a különböző atrocitások nagy része a magyar honvédség számára is ismert volt. S hogy voltak felelősségre vonások, s nem is kevés. Kíváncsian várom, elmozdulunk-e ebbe az irányba. Egyáltalán, hogy lehetséges-e ilyen irány?

Tamás Pál

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.