Nagy ágazati sztrájkokra nem volt példa, egyedül a felsőoktatás átalakítása kapcsán voltak jelentős diáktüntetések tavaly, amelyek hatására új koncepció készült – állapítja meg egy nagyon kormányközeli műhelyben készült tanulmány az érdekérvényesítés magyar hétköznapjairól.

Az értékelés – kevésbé virágnyelven – azt állítja: a kormányváltás óta egyedül a diákok tudták meghátrálásra kényszeríteni az Orbán-csapatot, méghozzá az egységes fellépés minimalista módszerével.

Okulni (akár a közép- és felsőfokú oktatásban tanulóktól) nem szégyen, és a szakszervezetek – a lassú lefaragás 20 és az ellehetetlenítés három éve után – talán kezdik megtanulni a leckét. Nem mindenütt – lásd például a még mindig szétforgácsolt, sokfelé húzó pedagógusokat –, de a három legnagyobb konföderációjuk végre asztalhoz ült a közös munkavállalói érdekképviselet megalakításának szándékával.

Megmagyarázhatatlan, hogy miért csak most, mint ahogyan az is, hogy a hatból miért csak hárman, de ezekkel a feladványokkal a tagságnak kell szembesítenie a vezetőket: a szakszervezetek belső demokráciáját végső soron ma sem korlátozza semmi. Alighanem azzal is fölösleges foglalkozni, hogy az Orbán Viktorral különleges kapcsolatot ápoló (ám ezt a nexust egyedi elbánás helyett csak némi aprópénzre váltani tudó) Liga mikor csatlakozik: ők már 2010 előtt megkezdték a szakszervezeti mozgalom egységbe szervezését – a saját zászlajuk alatt, a többiekkel szemben. Inkább az a kérdés, hogy a „maradékot” (hat nagy konföderáció és sok független szervezet focizik ugyanazon a pályán) bevonzza-e majd a hivatalosan május elsején közönség elé lépő unió gravitációs ereje. És még inkább az, hogy társul-e az egyesüléshez az eddiginél harcosabb, határozottabb kiállás. Itt lenne az ideje: vesztenivaló nem sok maradt (a munkavállalói és szakszervezeti jogosítványokat tovább csorbítani legfeljebb a rabszolgatartás engedélyezésével lehetne), a kormány pedig már kiterítette a kártyáit, amikor a „stratégiai partnereinek” nyilvánított multik közé nyíltan szakszervezet-ellenes világcégeket is beválogatott.

Tovább hátrálni nincs hova és nincs miért: a permanens belső viták és megalkuvások után el kellene kezdeni végre szakszervezetként működni, és megküzdeni a méltányosabb teherviselésért, a valódi sztrájkjogért meg az újabban az alkotmányból is kiirtott szociális jogokért. „Munkaalapú társadalmat” építeni, a munkát elvégzőkkel történő megegyezésnek még a látszatát is kikerülve, utoljára talán a fáraóknak sikerült. Orbánéknak sem menne, ha a munkavállalói érdekképviseletek összefognának: a diákok már bebizonyították, hogy az erőtlen szereplőkből összeálló valódi egység is erősebb a parlamentbe szorult kétharmadnál.