Azt gondoljuk, hogy Magyarországnak szüksége volna egy a szabadpiaci kapitalizmus mellett elkötelezett liberális-konzervatív pártra. Azért is, hogy szószólója legyen a Fidesz jobboldali autoriter-etatista politikájában csalódott konzervatívoknak, és azért is, mert kell egy erő, amely hozzáértő érvekkel prizniceli nemcsak a Fidesz és a Jobbik, hanem a baloldal populizmusának szociális hevületét is. Mondjuk, a rezsicsökkentés nagy nemzeti átverését, amelyről a szavazóvesztés veszélye miatt a szocialisták képtelenek voltak egyenesen kimondani, hogy hazugság, inkább licitálásba kezdtek.

Ami pedig a kormányzó pártot illeti, elég, ha felidézzük a miniszterelnök tőke- és piacellenes retorikáját és gyakorlatát. Orbán Viktor a munka és a termelés becsületének helyreállításáról beszél, mert „aki termel, talpon marad, aki spekulál, elbukik” – ilyen egyszerű a kormányfő világképe. Nem a szolgáltatásé a jövő, teszi hozzá, miközben a hitel mellett a (pénzügyi, távközlési) szolgáltatásokra kivetett extra adókból tartja még víz felett a magyar gazdaságot.

Igaz, máshoz nem is igen tudna nyúlni: növekedés nincs, így aztán tényleg nem marad más, mint jobb élet híján annak látszata a családi rezsiszámlákon, az erőszakos állami turkálás a piacon, meg a korporatív gazdaság kiépítése, szövetkezés a kamarákkal, plusz az eminensnek kikiáltott cégekkel megkötött „stratégiai szerződések”.

A kormány általában fetisizálja a termelést. A gazdasági-pénzügyi válság nyomán életre kelt romantikus mítoszt ápolja, amely kéz a kézben jár az etatizmus rendteremtő tisztaságmániájával, s azt sulykolja, hogy a nagyobb foglalkoztatottságért a szolgáltatások helyett vissza kell térni a termelő gazdasághoz, a kézzelfogható értékeket teremtő kétkezi munkához.

Addig azonban már nem jut el ez az erőszakos állampártiság, hogy azt is elmondja, mit is kellene termelni, ami eladható. Nem akarja belátni, hogy semmi keresnivalója a piacon. Egyetlen feladata volna csak: kedvező feltételeket kialakítani az üzleti működéshez, hogy aztán a piac maga dönthessen, mit, hol érdemes csinálni, hová érdemes befektetni. A termelésbe vagy a szolgáltatásba.

Mindezek alapján lenne ok, hogy üdvözöljük egy szabadpiac mellett érvelő párt létrejöttét a parlamenten kívül igencsak elszaporodó alakulatok között. Azon a terepen, ahová a Fidesz kétharmada által légtelenített parlamentarizmusból lassan minden politikai filozófia kiszorul. Hogy aztán ez az egyelőre szerteszét futkosó ellenzék mennyire nehezíti meg magának az őt létrehozó centrális erőtérnek a felszámolását, legalább akkora kérdés, mint az, hogy valóban a múlt vasárnap megalakult Bokros-párt (Modern Magyarország – MoMa) lesz-e az, amely meggyőzi a polgárokat a szabadpiac előnyeiről.

Az első kételyeink akkor támadtak, amikor az MDF törmelékein létrejött liberális-konzervatív alakulat pulpitusán nem láthattuk a Bokros mellől korábban hevesen távozott szilárd gondolatú Kerék-Bárczy Szabolcsot, viszont ott találtuk az ország megújulására rendszereken átívelve bólogató Pálfy G. Istvánt.