A Szphinx vagy a piramisok „körüljárása” a fotelből, utazás előtt a kiválasztott szálloda környezetének felderítése, a politikusok vagy egyéb hírességek lakásviszonyainak távelemzése, vadászat adócsalókra, tilosban parkolókra, félrelépőkre és a szabadtéri testi örömök kedvelőire – ilyen és hasonló alkalmazásokat varázsol elénk az immár Magyarországon is élesben használható Google Street View, vagyis a panorámafényképes utcatérkép. A szolgáltatással négy éven keresztül birkóztak az érintett hatóságok, és a végeredmény – a részleges kapituláció – is jelzi: vagy az adatvédelmi szabályokat, vagy a magánélet fogalmát újra kell tervezni ahhoz, hogy a kézzelfogható technológiai lehetőségeket összhangba hozzuk az írott joggal.

A dilemmával nem csak nálunk küzdenek, de a mi megoldásunk sajátosan magyar: a kerítéseink (vagy akár ablakaink) mögé belesni kívánó magáncég éppen addig mehet el, ameddig a politika érdekei kívánják. Hogy ne beszéljünk rébuszokban: a pártok számára a választók listázhatósága érdekében kinyitott kiskapun – amelynek értelmében az érintett hozzájárulása nélkül is lehet személyes adatokat kezelni, ha a beleegyező nyilatkozatok begyűjtése túlságosan nagy terhet jelentene – kényelmesen átfér a Google adatgyűjtő járműve, tetején a jókora kameratoronnyal.

Az ilyenkor kötelező nagytestvérezés mellett (vagy helyett) érdemes a lehetőséget is meglátni a fejlődésben. Egyfelől a világ akár barátságosabb, de mindenképpen megismerhetőbb hely is lehet a Street View révén: aki még sosem sétált a Champs-Élysées-n, most megteheti, először a monitor előtt, aztán (ha tényleg annyira hangulatos) egyszer talán a valóságban is. Másfelől pedig, ma még csak (rendszeresen frissülő) fotókból áll a képtár, de néhány éven – legfeljebb egy évtizeden – belül annak sem lesz sok akadálya, hogy a sűrűbben lakott, bekamerázott helyekről bármikor élő mozgóképes, hangos tudósításokat kaphassunk az interneten keresztül. Tudjuk persze, hogy hasonló már ma is létezik – a budapesti rendszer például mindig az ellenzéki tüntetések alatt romlik el –, de ahogyan a nagy felbontású kültéri kamerák egyre olcsóbbak, a hálózatok pedig egyre „kapcsoltabbak” lesznek, a változás mégis ugrásszerű lehet. A városi környezetben a mai értelemben vett privát szféra nagyon szűk helyre, az épületek belső (nem utcafronti) helyiségeibe szorul, és az életünk filmjébe bárki nagyon messziről, akár egy másik kontinensről is betekinthet, ha éppen akkor a megfelelő optika előtt sétálunk.

Hogy a személyes adatok és a magánélet védelméért hivatalból felelős közemberek időben felnőnek-e a feladathoz, az az előjelek alapján több mint kétséges: a munka dandárja nyilván az állampolgárra marad. A felhasználóra, aki – ahogyan ez a közösségi média korában egyre inkább kikerülhetetlenné válik – csupán a saját szemszögéből minősül információfogyasztónak és adattulajdonosnak: másoknak inkább csak tartalom, akit mostantól eggyel (vagy sokkal) több kamera figyel.

A leskelődő