Azután magamba szálltam: hogy vitatkozhatnék, amikor részt sem vettem az illusztris illetékesek vitáján?

Szerencsémre a tudósítás szerzője, Papp Sándor Zsigmond megelőzött: már másnap válaszolt a fesztivál fő kérdésére, utalt a szolidaritás felkeltésére hivatott irodalmi művek rangjára és feladatára is. (Az élet művészete, 2013. ápr. 9.) Kifejtette, hogy „nagyon hiányoznak azok az írók, akik annak idején képesek voltak bevilágítani a nyomor legmélyebb bugyrait is”. Követendő példaként mindenekelőtt József Attila és Tar Sándor szerepére, alkotására hivatkozott.

Papp Sándor Zsigmond ostorozta a befogadókat is, hiányolta körükben is a szolidaritást. Bírálta a szegénység kigúnyolására, sőt gyűlöletére is hajló közönyt. Szkeptikusan jegyezte meg, hogy „vajon mit érne el ma egy magyar Dickens vagy Móricz, akik helyenként a maguk romantikus közhelyeivel felrázták olvasóikat, és nemegyszer kormányzati beavatkozást is elértek, megváltoztatva például az angol lelencházak borzalmas világát?”

Meggyőződésem, hogy a Szépírók Társaságának érintett alkotói tudják és érzékelik, hogy a társadalomban és az irodalomban is többféle szolidaritás létezik. Másfajta szolidaritás jellemezte a harmincas években a földreform szükségességét először bizonyító falukutató szociográfiákat és Konrád György A látogatójának nyomorult kis védence iránt érzett empátiáját. Nyilvánvaló, hogy napjainkban az újszegények, a mélyszegénységbe süllyedt roma és nem roma családok is érdemesek a szellemi emberek szolidaritására, együttérzésére. De a tanácskozó szépírók azt is tapasztalhatják, hogy nem a valóban aggasztó és riasztó nyomorúság tényszerű, elődeik alkotásában magas szinten megtalálható szociográfikus leírása hiányzik legjobban a mai magyar irodalomból.

De kanyarodjunk vissza a példákhoz. Tar Sándor, aki az NDK-ban dolgozó magyar vendégmunkások helyzetét taglaló pályadíjnyertes, ám ennek ellenére közölhetetlennek ítélt kritikus riportsorozatával indult el a valóságfeltárás rögös útján. Ő is alulnézetből tanulmányozta a munkásosztály keserves hétköznapjait, munkatársairól, szomszédairól és ivócimboráiról írva viszonylag hamar jutott el a fojtogató anyagi, fizikai nyomorúság bemutatásától a veszteseket nyomasztó szabadsághiány felfedezéséig és kimondásáig. Később azonban az önismétlés labirintusában bolyongva mintha megrekedt volna a tények és jelenségek szintjén, és ezáltal sajnos megszűnt felfedező író lenni. Idővel, leleplezett besúgóként, írótársaival együtt, sőt náluk is keményebben, maga mondott ítéletet önmaga felett. A nagy reményekre jogosító társadalomkutató végül is nem tette meg – vagy csak néhány kivételes novellájában – azt a szociográfiától az epika felé vezető döntő lépést, amivel kortársa, Galgóczi Erzsébet novellistaként vagy főként Vidravas című regényével kivívta helyét a magyar prózában. Tar írói életműve viszont folytathatatlannak bizonyult. Évtizedek múltán ez megítélésének fő kérdése, és nem az, hogy vajon változatlan érvényesnek érezzük-e minden sorát, ahogy a tudósító állítja.

Akivel egyetértek abban, hogy még Tar novellásköteteinek esetleges újrakiadásai után sem fognak kapkodni a kötetekért „a szegénységről behatóbban érdeklődő olvasók” sem.

Csakhogy a sikernek nem az olvasóközönség közönye, szegénygyűlölete, és nem is a túlontúl ismerős szegénység témája, világa, reménytelensége, sokkal inkább Tar írásainak műfaja és monotóniája áll az útjában.

Túlzás lenne az a vád, hogy a mai írók kerülik a közvéleményt is irritáló hajléktalanság problémáját. A szépírók vitájában is előkerül például Kerékgyártó István sajátos szerkezeti megoldása révén prózában is, színpadon is sikeres Rükverce. Csak azt nem említik, hogy a szerző a mű hajléktalan hősének inkább csak a fordulatos sztoriját tolmácsolja, anélkül, hogy leásna a körülmények szorításában kialakult jellemének mélyére, és feltárná sorsa mögött az általános, egyetemes problémát. A Rükvercet ugyanazon színpadon láthattuk – a Katonában –, mint korábban Csalog Zsolt Csendet akarok! című drámai monológját. Ez utóbbi eklatáns példája annak, hogy a téma és a hősválasztás csak a legelső lépés a szolidaritás felébresztésének útján. Csalog hajléktalan hősnője megőrzött autonómiaigényének felmutatásával távlatossá tágítja a szociográfiai példát. A Fullajtár Andrea tolmácsolásában megismert hősnő nem pusztán részvétet ébreszt az olvasóban, nézőben, hanem felébreszti a szépírók vitáján reklamált szolidaritást is. Ehhez kell az a megfoghatatlan fluidum is, amit – felületesen –zsenialitásnak nevezünk. Az a mű válik igazán fontossá, amely nemcsak leír, beszámol a jelenségekről, hanem felfedez, nemcsak pánikot kelt, hanem megrendít.

Az élő József Attila zsenialitásának visszhangtalansága, a kortársak közönye fájdalmas memento. Pedig Attila nem csak a szegénységgel, önmagával és a világgal szembesítette költészetében az olvasót. Pokolra ment, és mégsem talált életében igazi visszhangra. Utolsó kötetének szinte csak az értő kiadó és barát, Cserépfalvi Imre köréből kerültek ki a könyvnapi vásárlói. Nem alaptalan a cikkíró panasza, hogy nehéz időkben az olvasók többségének is „jobban kézre áll a felhőtlen szórakozást kínáló színház és film, a bestseller, amely nehéz sorsú gésákról vagy lecsúszott szultánfiakról mesél a maga színes módján”. De ez a jelenség nemcsak hogy nem általánosítható, de nem is magyarázható az írótársadalom a tudósításban (joggal) hiányolt társadalmi mobilitásának megszűnésével.

Jó lenne, ha a Népszabadságnak a vita kapcsán beígért „Életművész” sorozata az élet ismeretének ezt a nem csupán hétköznapi, de művészi mélységeit és magasságait követelné meg a kortárs szépíróktól. Mert lehetséges, hogy az irodalom egyik célja – a cikkíró állásfoglalásának megfelelően – a pánikkeltés lenne. De az egészen biztos, hogy a valóság felfedezése és annak ábrázolásával való megrendítés nem az egyik cél a sok közül, hanem az író elsőrendű hivatása.

Ha alaposabban elolvassuk a tudósítást, kiderül, hogy a Hét krajcárról szóló mondatot Spiró György mondta, és nem a tudósító. Vitázni így csak vele lehet. Mint ahogy a többi kijelentéssel is, hiszen azok java része az ott elhangzottak összegzése, és nem a tudósító gondolatai.

Az Életművész egy műsor a televízióban. A publicisztika nem ígért semmilyen sorozatot a vita kapcsán.

Tar életművét egyáltalán nem érzem folytathatatlannak, mint ahogy nem egy kortárs író folytatja is a maga módján természetesen. A cikk sehol sem mondja, hogy megítélésének az lenne a fő kérdése, hogy érvényesek-e vagy sem ma is az ő művei. Csupán megállapítja, hogy azok.

Papp Sándor Zsigmond

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.