Tisztelt Nótár Ilona!

Milyen „Nyílt válasz”-t írtam volna, ha én lennék az Ön helyében? Valószínűleg nem nagyon különbözőt attól, amit Ön címzett nekem a Népszabadságban. Illetve, nem is én vagyok a címzett, hanem az a cigány közösség, melyhez tartozóként határozza meg magát, s melynek bizonyítja – íráskészsége mellett –, nem először és nem is utoljára, rendíthetetlen hűségét és harcosságát, miközben meglehetősen elrugaszkodik szövegemtől. Elhűlve olvasok olyasmiket Öntől, hogy egyetemes emberi jogok elvétele/megkérdőjelezése, asszimiláció, a cigány identitás eltörlése (melyet nem eltörölni, hanem erősíteni kellene – mondja Ön, és mondom én is). Elhűlésem megrökönyödésre vált az Ön szerint általam megtámogatott, Ön által elutasított „jó cigány” stigmáját (bocsánat, de én nem rasszban, rasszokban gondolkodom) az erőltetett integrációból csak az erőltetettet hallva. A személyét, személyében cigány mivoltát és általában a cigányságot ért sérelmekről olvasva szemem sem rebben, mert nem vonom kétségbe azon jogát, hogy azt érezze sérelemnek, amit sérelemnek érezni jónak gondol. Értem Önt, Ilona, nem is gondolja, hogy mennyire értem.

Csupán egyetlen dologról szólnék részletesebben – Önről. Akkor nem lettem volna levelének címzettje, ha azt vallom, amit Ön kizárólagosan elfogad: a cigányság minden problémájáért azok okolhatók, akik között vagy akik közelében élnek. Ezt nem fogadom el, a miértre éppen Ön lett a példám. 2011-ben arról beszélt, hogy gimnáziumba akart menni, amit édesanyja úgy értelmezett, mint a cigányság elárulását, s azzal akarta szándékától eltántorítani, hogy a gádzsóvá válás úgysem sikerül („Úgyse fogadnak be soha, soha nem leszel te ott közöttük magyar!”). Szülei, mondja, „ezt úgy fogták fel, hogy ha én eljövök otthonról, akkor megtagadom őket”. Egy ideig nem is beszélt velük. Aztán azzal állt elő: „soha többet nem fogom szégyellni magam előttetek. Szégyelljétek magatokat ti! Én soha nem kértem számon rajtatok semmit. Mert elismerem, hogy ez az út nagyon nehéz. Ti meg mindig számon kértek rajtam, hogy lett belőlem valaki. Holott én soha nem tagadtam, hogy cigány vagyok, pedig ezerszer megtehettem volna, és ha nem fogadtok el így, nem jövök többet”. Pár évig azon vívódott, hogy „tényleg rossz cigány vagyok-e”. A cigányság mai tragikus helyzetének egyik fő okát mesélte el. Ön fellázadt szülei cigány (mikro)társadalma ellen, az bomlásnak indult, Ön e (mikro)társadalom bomlásának terméke – szerencséjére néhány év múlva sikerült összevarrnia azt, ami elszakadt. Csak így lehetett azzá, amivé lázadása nélkül nem lehetett volna. Az Ön gyermekeinek már nincs ki ellen lázadniuk, ők beleszervesülnek a modernitásba. Az anyatejjel szívták magukba.

Szülei azért tették azt, amit – magyarázza –, mert „hosszú évszázadokon keresztül éltek nyomorban, hogy nem volt arra hitük és látásuk, hogy onnan ki lehet törni egy aprócska kis büdös cigány lánynak”, ahogy most fogalmazza: „a cigánytelep széléről nem látni semerre”. Ezt nem fogadom el, amit a „leggyalázatosabb” jelzővel illet. Magyarázatai hamisak. A „Romagadjo” különbségtétel alapvető és elsődleges egy roma számára, nem úgy a „cigány/nem cigány” egy nem cigány számára. Szülei azért tették azt, amit, mert számukra nem volt alapvető és elsődleges aprócska kis és büdös cigány lányuk megokosodása, ha ez felidézi annak „veszélyét”, hogy nem marad meg cigánynak. Akkor inkább úgy élje le az életét, hogy nem lát túl az utcán. Pedig a XIX. század második felétől már kellett, a XXI. század elején meg aztán végképp.

 

 

Németh György Tisztelt Németh György!

Köszönöm válaszát, örülök, hogy gondolatmenetemmel megpróbált azonosulni, s szavaimat nem vette személyes sértésnek.

„Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök” – mondja József Attila, akire büszkék vagyunk. Nem gondolom, hogy különösebben magyaráznom kellene, hogy a költő itt nem a génjeiben hordozott gyilkos szándékáról akart bizonyságot tenni.

A tőlem vett idézetet, melyben a családom s köztem meghúzódó konfliktusról írok, Ön pont az ellen használja fel, ami ellen én megannyiszor előveszem. Hogy felhívjam a figyelmet: meg kell szüntetni a társadalmi csoportokat elválasztó falakat! Nem szabad, hogy a cigányság úgy érezze, származása bélyeg, mely determinálja a sorsát, s a szegénység a léte része! Lehetőséget kell biztosítani, hogy felnőhessen egy generáció, amely nyugodt szívvel vállalhatja származását, és büszkén léphet ki a tágabb világ elé, mert elhiszi magáról, hogy cigány és magyar emberként értékes tagja lehet a társadalomnak. Erre az én tinédzser koromban sajnos nem volt lehetőség, s szomorúan látom, hogy ez ma sem változott.

Ezért kértem, hogy ne használja a szavaimat arra, hogy bebizonyítsa, szüleim, cigány testvéreim vagy én a nyugati civilizáció bomlástermékei vagyunk, s mint olyanok, változni képtelenek.

Nem! Lehetőséget kell adni, hogy a kétségek helyett bizonyossággal és büszkén vállalhassuk az identitásunk, s élhessünk a bennünk megbúvó tehetségünkkel.

Ön mondja: „XIX. századmásodik felétől már kellett, a XXI. század elején meg aztán végképp” – változni.

Ön ezzel csaknem két évszázad közös történelmét tagadja el tőlünk. A kommunizmus idején a cigányok éppen olyan aktív résztvevői voltak a munkaerőpiacnak, mint a többségi társaik. A szakképzetlenség, társadalmi kirekesztettség, regionális elhelyezkedés miatt a rendszerváltás legnagyobb veszteseinek mondhatják magukat. Változás. A zenészek –mint az én nagyszüleim, vagy a férjem egész családja, egy életet ledolgozó kétkezi munkás édesapjával az élen – letették az évszázados örökségüket, a hangszert és kapát, kőműveslapátot ragadva ők is azok között voltak, akik újjáépítették az országot, s feltakarították a szemetet. Amíg mi továbbra is rossz minőségű vályogházakban, csatornázás nélkül, immár harmadik generáció óta munka nélkül vagy filléres közmunkásként, saras telepeken élünk, a gyermekeinket kisegítő iskolában, szegregált intézményekben taníttatjuk, de levizsgáztunk, s gyermekeinket vizsgára köteleztük magyar történelemből, magyar irodalomból, s országos versenyeket nyerünk magyar népdaléneklési versenyeken.

Ha a cigány nép, amelynek nincsen saját országa és szuverenitása, nem lenne ennyire fejlődőképes és együttműködő, már régen elsöpörte volna az adott nemzet, melyet hazájának hívhat.

Ön megjegyzésével két évszázad történelmét hazudná ki az életünkből, mely tele volt alkalmazkodással és változtatásra való készséggel. Ha ezt teszi, azt kell mondanom: nem sokat tud rólunk. Kérem, adjon teret, lehetőséget magának s a társadalomnak is, hogy megismerhessék valódi történelmünk, kultúránk, értékrendünk, világról alkotott képünk, végre hadd legyen ez is a magyar történelem hiteles részévé.

Nótár Ilona

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.