Ezt biztosan emlegetni fogják – mondta állítólag a néhai Georges Pompidou francia köztársasági elnök, amikor 1971-ben két fiatal építész – Renzo Piano és Richard Rogers – megmutatta neki a párizsi belvárosba tervezett új kulturális központ terveit. A kék, zöld, piros csövekkel, lépcsőkkel, liftekkel labirintusszerűen körbevett üveg-acél monstrum inkább hasonlított egy olajfinomítóra, mint a legkülönbözőbb művészeti ágaknak otthont adó szellemi központra.

A Beaubourgnak is nevezett épületet emlegették is sokat, kapott hideget-meleget. Aztán megszokták, sőt megszerették. A látványosságokban egyébként sem szűkölködő Párizs egyik kötelező programja lett, évente több mint nyolcmillió látogató keresi fel.

Pompidou óta szinte mindegyik francia köztársasági elnök igyekezett a maga politikusi nagyságát megörökítő épületemlékművet hagyni maga után. A legnagyratörőbb közülük Francois Mitterrand volt, a nevével fémjelzett korszakot a többi között olyan beruházások jellemzik, mint a Louvre üvegpiramisa, a Bastille Opera vagy a Défense negyedben magasodó, csupaüveg Nagy Diadalív.

A néhai szocialista politikushoz képest konzervatív utódja, Jacques Chirac mindössze egy múzeumot hagyott az utókorra, igaz, a nem nyugati civilizációkat bemutató látványos épületet a francia sztárépítész, Jean Nouvel „varázsolta” a Szajna partjára.

E párizsi megaberuházásokban közös pont, hogy alaposan megosztották az ottani közvéleményt. Mindegyik új épület úgymond durván belenyúlt épített környezetébe. S bár elsőre alaposan kilógtak a városképből, utólag mégis megállapítható: markáns különbözőségükkel mégiscsak beleillenek Párizsba. Persze az építtető államfő, illetve egy-egy kurzus nagyságát hivatottak reprezentálni, de hozzátesznek valamit, többletet, értéket adnak a francia fővárosnak.

Azt gondolom, azért, mert nem historizálnak, nem a múltat próbálják visszahozni, hanem a kulturális örökséget modern kiegészítővel, üzenettel látják el. A jövőbe tekintenek. Ehhez nem kevés bátorság kell, ahogy ahhoz is, hogy a Louvre mítoszát leleplező-kitáró üvegpiramis tervezését egy kínai származású amerikaira, I. M. Peire bízzák.

Magyarországon ilyesmihez nincs bátorság. A Steindl Imre Program néven futó kormányzati beruházás először barbár fakivágással vetette magát észre a Kossuth téren. A SIP betűszó alatt futó projekt vezetője váltig állítja: nem az 1944 előtti állapotokat, hanem a Kossuth tér 1944 előtti képzőművészeti arculatát akarják helyreállítani. Ezért távolítanak el, helyeznek át szobrokat, ezért nyilvánították a Kossuth teret kiemelt nemzeti emlékhellyé. Meg sétatérnek, gyalogoszónának. Ami önmagában nem rossz, de akárhogy is nézzük, a jövőnek a múltat tervezik itt hagyni. Mélyen bebetonozva.