Múlt szombaton Budán akadt dolgom, a Millenáris Parkban, írók, olvasók és könyvek között, hát mi másról is beszélgettünk volna az irodalmárokkal, mint a pénzről és a bánatról, melyek tudvalevőleg az irodalmi iparág mozgatórugói örök idők óta.

Pedig sütött ránk a nap, és babapiskóta-szelídségű volt a szombat. A parkban derűs arcú fiatalemberek üldögéltek a füvön, kisgyerekek próbálgatták az embert meghökkentő tapasztalatokkal jutalmazó két lábon járást – odabenn azonban izgatottan rohangáló kiadókat és szerkesztőket láttam, és olyan írókat is persze, akik zsebre dugott kézzel, kényelmesen lófráltak. Nekik könnyű, gondoltam, a lődörgő íróknak. Hiszen míg kiadójuk a kezét tördeli idegességében, és szemében a financiális rémület tüze lobog, az író a fesztiválon csak járkál peckesen, mert ha fogy az új könyve, elégedett, ha nem, akkor még inkább. Elvégre csak a rossz írók népszerűek, ugye, míg a korszakalkotó értékre az olcsó komédiához szoktatott tömeg rá se bagózik.

Ez az oka annak, hogy az írók oly szépen tudnak egymásra mosolyogni, de forduljon csak el a kedves kortárs, máris epés pillantást kap a hátába: ha fogy a könyve, azért, ha nem fogy, akkor meg azért.

Felüdültem hát, mikor összefutottam régi barátommal, kiből Csillaghegyen kereskedő lett: turkálója van. Végre nem egy író, hanem rendes, becsületes turis! Mi másról beszélgettünk volna, mint a pénzről és a bánatról. Pár éve kapta a tippet, hogy nyisson turkálót, mert annak Magyarországon mindig lesz jövője, a legnagyobb válságban is. Erre kitört a legnagyobb válság, és tessék, a turkáló kezd befuccsolni. Ennyire szegény a nép, mondta a barátom, itt van a szűk elit a könyvfesztiválon, míg a többség már a turkálót sem tudja megfizetni. Nem gondoltam volna, nézett rám régi barátom, hogy még a turiból is eltűnik az élet.

Részvéttel néztem rá vissza, pedig erről nekem Esterházy Péter jutott az eszembe, aki szintén Csillaghegyen lakik, kérdeztem is, hogy ismeri-e, mire bólogatott a barátom, s megjegyezte, neki ez az egyetlen vigasza már, üldögél a turkálóban, bámul az importrongyok közül kifelé, s néha megpillant valakit az utcán, például Esterházyt, és hát ez is valami. Megörültem ennek a szép képnek, úgyhogy ezt a turkálós motívumot gyorsan el is raktároztam magamban – gondoltam, jó lesz majd átkötésnek két bekezdés között –, és már indultam haza a parkból, mikor az egyik medence szélén megláttam egy középkorú japán férfit.

Egy tavacska szélén ült egyedül, s olyan elmélyülten nézte a felszínt, hogy a szememet nem tudtam levenni róla. Néha elmosolyodott. Aztán meg olyan izgatottan ráncolta össze a homlokát, mintha történt volna a mélyben valami. De hiába óvakodtam közelebb, én nem láttam semmit, csak aranyhalakat. Mit néz vajon, ezen tűnődtem. Mellém ért egy nagy költő, országos hírű szerző, s kérdeztem tőle, hogy ott az az ember szerinte mit néz. De hamar otthagyott, legyintett rám, neki erre nincs ideje. Elment, s már kezdtem megsértődni, persze, rám nincs ideje, bezzeg Esterházyra volna, de rájöttem aztán, hogy mennyire igaza volt, nekünk nincs erre időnk – azt se tudom már, hogy hogyan kell ezt csinálni, üldögélni, élni, látni valamit a semmi közepén, és nem kifogni, nem megírni, hanem elengedni, nézni csak, nem írni meg, hadd menjen. Menjen el.