A képmutatás járhatatlannak hitt ormaira volt képes felkapaszkodni a Közgép–Századvég–Mahir háromszög világában oly otthonosan mozgó miniszter asszony, amikor azt sérelmezte, hogy a Mol 2011-ben és tavaly néhány millió forintot adott a Haza és Haladás Alapítványnak. Ezért magyarázatot kér a vállalattól, s mint tulajdonos elvárja, hogy ilyen többé ne forduljon elő.

A Magyar Nemzet már-már leleplezésként tálalja, hogy a Mol és az OTP támogatja Bajnai Gordonékat. Most tekintsünk el attól, hogy a volt miniszterelnök által útjára indított alapítvány több, azóta széles körben publikált kutatásra fordította-e a pénzt, vagy a néhány hete bejegyzett párt él és virágzik belőle, a lényeg, hogy Némethné asszony nagyon nem szereti, ha egy részben állami cég bármiféle politikai formációt pénzel, egyem a szívét. Így az már mellékessé válik, hogy ezt maga az alapítvány tette közzé a honlapján, ami meglehetősen szokatlan az ilyen és ehhez hasonló finanszírozások esetében.

Bajnai meghirdetett korszakváltása elképzelhetetlen átláthatóság nélkül, amivel viszont a nyilvánosság nagy része úgy találkozik, hogy jól megbélyegezik a volt miniszterelnököt, mint nemrég az amerikaiaktól kapott támogatás miatt. A mai magyar közéletben bármiféle tisztességes, átlátható, logikus lépés könnyen deformálódhat, visszaüthet – bár nyilván némelyik tájékozott polgártársnak eszébe jut a pártfinanszírozás gyanús pénzekkel kibélelt világa, de a többség mégsem éli meg korszakváltásként a Mol és az OTP nagylelkűségét. A két óriáscég vezetői azonban nyilván tudták, hogy a szponzorációnak nem egyszerűen híre megy, hanem maga az adományozott fog gondoskodni erről, s a magyar ugart ismerve az sem kizárt, hogy elővigyázatosságból értesítették róla a nagyfőnököt is – ha pedig ez így van, erre varrj gombot, polgártárs.

Persze az volna a legjobb, ha senki nem adna semmit, Orbán a nagyérdemű vastapsa közepette jövőre meg is vonná a pártoktól az állami apanázst, csak a jelölteknek juttatna kampánypénzt, közben persze a kormány Orbán-postája nyilván zavartalanul működne. Politikust próbáló feladat ezen az aláaknázott terepen védőruha nélkül elrajtolni, ami nem jelenti azt, hogy nem kéne végre megpróbálni. Az üdvözlendő kezdeményezést azonban nem csupán a hatalommachinációval lehet torzítani, kétségessé tenni, pont elég okot adnak a félreértelmezésre azok a „cicázások” is, amelyekkel az ellenzék két fő ereje egymást szórakoztatja.

Bajnai és Mesterházy urak elvi fontosságúnak vélik a tárgyalások dátumának kitűzését, de nyilvános asszózásuk akkor is komolytalan, ha álláspontjuk a pártstratégák által indokolható.

A tetszetős „róluk, de nem nélkülük” szöveg is lassacskán kiürül, mert nekik kell magukról elhitetni, hogy tudják: kiknek, mit és hogyan akarnak üzenni. A folytonos licitálás, feleselés a bizonytalanok számára nem más, mint saját bizonytalanságuk beismerése. Ne higgyék, hogy bárki is az érveiket figyeli. Az emberek már rég a látszatot látják. Azt, ahogyan, akár a passzív birkózók, folyton csak fogást bontanak. Megnyugtathatnak persze közben mindenkit, hogy lesz együttműködés, két lista, netán közös lista – közben ki-ki egymaga próbál menekülni a kormányzati prés, vádhalmaz, összeragasztás alól, állandóan a megnyerendő baloldal meg a nehezen körülírható közép felé pillantgatva, a felvállalandó szövetségeket lebegtetve, rosszabb esetben némelyiktől rémülten elzárkózva. Ezért is érhetnek érzékeny felületet az ellenfél támadásai.

Még ez az övön aluli, nemtelen ütés is a Mol–OTP-adomány ürügyén.