Nemrég, a vélt, illetve valós rendőri kényszervallatások kapcsán névtelenséget kérő ügyész mondta: nehéz elhinni, hogy valaki fizikai vagy akár csak pszichikai kényszer hatása alatt vallotta, ami a jegyzőkönyvben áll, ha az illető nemcsak, hogy aláírta a dokumentumot, még javított is benne.

Noha számos oka lehet annak, ha valaki aláírja a kényszer hatása alatt tett vallomását. Például, tart az alá nem írás következményeitől, amelyekről soha senki nem világosította fel, talán ezért sem próbálkoznak ilyesmivel túl gyakran. Az iskolai hit- és erkölcstanoktatás körüli, indulatoktól sem mentes viták és találgatások közepette – hogy majd kik, és egészen pontosan kiknek a hitét és erkölcsét fogják tanítani a jövő generációinak egy olyan országban, ahol a „hazaáruló” a nyilvános viták legkedvesebb szavainak egyike –, mindenki megfeledkezik a jogról. Hogy tudniillik a hitbéli és az erkölcsi nevelés mellett az sem ártana, ha a felnövekvő korosztályok tisztában lennének a jogaikkal (és persze a kötelességeikkel) is. Sokkal inkább, mint a maiak. Hogy ne lehessen olyan könnyen tízezreket számukra finanszírozhatatlan hitelszerződésekbe beleugrasztani, hogy a munkahelyen ne csináltathassanak meg bármit az emberrel arra hivatkozva, hogy ha nem tetszik, mehet isten hírével, máshol úgysem talál munkát.

Hogy senki ne írjon alá egy helyszíni bírság kiszabásáról szóló iratot, amivel – ezzel sokan nincsenek tisztában még ma sem – egyben a terhére rótt jogsértést is elismeri. Ne írjon alá, ha meggyőződése szerint nem követte el a szabálytalanságot, csak azért, mert az intézkedő rendőr szerint „itt kell aláírni”, vagy „jobban jár, mint ha feljelenteném”. Nem azért kellene a mainál több praktikus állampolgári és jogi ismeretet tanulni, hogy adott esetben könnyebben elkerülhessék az emberek az amúgy megérdemelt büntetést. Amennyiben a hatóságok jól végezték a dolgukat, ritka kivételtől eltekintve az azonosított bűnelkövetők nem ússzák meg a felelőségre vonást. (Nem úgy azok, akikről a tárgyaláson derül ki, hogy bűnösségüket látszólag megalapozatlan vádakra alapozták.)

Az állampolgári jogi ismeretek bővítése és elmélyítése persze nem könnyű egy olyan országban, ahol a többség a gránitba vésett törvényeket is olyan gyakran írja át, hogy már a jogászok sem tudják követni. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy ne is kíséreljék meg. Mert jogunk van ismerni a jogainkat. Csak remélni lehet, hogy nem az áll a háttérben, hogy a legkevésbé sem örülne a (mindenkori) hatalom, ha évről évre több, a jogait ismerő, azokért tudatosan, határozottan és mind hatékonyabban kiálló polgára lenne a hazának. Ha a gyermekeik könyveiből a szülők is megtanulták, mit tehetnek meg velük és mit nem a hatóságok, a munkahelyük, a bank, bárki. Mert akkor egyre nehezebben lehetne, egyre kevesebb embert átverni – még a politikusoknak is.