„Közép-Európa egy olyan hibrid geopolitikai fogalom, amely a történelem során a nagyhatalmak helyzetétől függően változik” – jegyezte meg Kroutvor. Amennyiben Közép-Európát valóban a történelem formálja, a jelen politikai helyzetből kiindulva könnyen definiálható: a Balti- és az Adriai-tenger között elterülő térség, szívében a visegrádi négyek országaival és a régió nyugati integrációjában élen járó országokkal. A régió változékonyságából és esetlegességéből adódóan lehetőségünk van az aktuális definíció felkutatására, ez azonban kérdéseket is felvet a jövőjét illetően. Közép-Európa legfontosabb kül- és biztonságpolitikai fórumát, a Globsecet ezen a héten rendezték Pozsonyban. Íme hát, a térség öt kiemelt jelentőségű kérdése.

Együtt tudunk-e működni a régión belül?

Egy mai olvasó számára ez a kérdés irreleváns. Az elmúlt húsz évben kiderült, hogy az eltérő nemzeti érdekek ellenére Közép-Európa országai – különösen a V4-ek – kínos viták helyett általában inkább közös tevékenységi köröket keresnek. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy ez a békés együttműködés nem volt adott. Az 1989 utáni időszak az első a történelemben, amikor a régió kapcsolatrendszerét nem a hegemónia, a dominancia, a félelem vagy az állandó nyomás határozta meg. Mi tudtunk egy kölcsönös egyetértésre és megbecsülésre épülő szilárd kapcsolatrendszert kiépíteni, amiről a lelkes közép-európaiak csak álmodni mertek a két háború közti időszak óta.

Ez nem jelenti azt, hogy a kedvező helyzet ki is fog tartani. A szomszédokkal folytatott párbeszéd olyan, mint a biciklizés – ha nem pedálozol, megáll a bicikli, és elesel. A kicsinyes nacionalizmus, a történelmi sérelmek és a kisebbségi kérdések előbb-utóbb újra felszínre kerülnek, főleg egy gazdasági zűrzavar jellemezte korszakban. Ez jó okot ad arra, hogy tovább építsük a megfelelő közös infrastruktúrát, valamint a manapság meglepően szegényes városi és személyes kapcsolatokat, hiszen egyrészt kihívást jelent egyik közép-európai városból a másikba eljutni, másrészt pedig alig tudunk valamit szomszédaink múltjáról és jelenéről. Ezek azok a tényezők, amelyek meghiúsíthatják a szép jövőt, hiszen könnyen ki tudják használni olyan populisták, akik mindig is boldogok voltak, ha saját céljaikra használhatták fel a köztudat hiányosságait. Ha a régió társadalmai nem képesek további párbeszédet és cserét folytatni, a kapcsolatok irányítása politikusok kezébe kerül, a bicikli pedig csakugyan halad előre, de senki sem lehet biztos benne, merre is van az előre.

Tudunk-e az EU-n belül régióként együttműködni?

A visegrádi négyek nem intézményesített, informális jellegének köszönhetően jól ellensúlyozza az EU működésére jellemző központosítást, és bizonyítékul szolgál arra, hogy igenis együtt lehet működni szándékosan, szenvedéllyel húsz éven át, nem pedig puszta szerződésekből fakadó kötelességből. De vajon az európai színtéren hatékonyan együtt tudunk-e működni? Kijelenthetjük, hogy Európa jövőjét tekintve Közép-Európa országainak két alapvető kérdésre kellene összpontosítania. Történelmi tapasztalatainkat szem előtt tartva a régió vezetőinek elsősorban azon kellene dolgozniuk, hogy megerősítsék az EU közös biztonságpolitikáját például azzal, hogy a kisebb tagországok úgynevezett állandó strukturált együttműködését vezetik be. Tulajdonképpen meglepő, hogy Közép-Európa – a kontinens legkevésbé stabil területe a XX. században – még nem kezdeményezett lobbitevékenységet. Az EU-szomszédaival szembeni elkötelezettség a másik kérdés, ami a V4 országok figyelmének középpontjában áll, hiszen együtt alkotják az EU keleti határvidékének egy részét. Az 1990-es évek Balkánja napjainkban is jó példa arra, milyen kiszámíthatatlan következményekkel jár a környező országokra nézve is, ha egy terület irányítás nélkül marad.

A gazdasági változások kezelésének nyomasztó kérdésében rejlik azonban a régió számára a legnagyobb veszély. Nem csupán a pénznemeket illetően vannak óriási különbségek az országok között, hiszen Szlovákia az eurózóna tagja, hanem sokkal alapvetőbb kérdéseket illetően is. Ilyen például az egyre elmélyülő európai integráció vagy a válság leküzdése érdekében tett intézkedések. Ha nem tudunk Közép-Európán belül együttműködni, nagyon valószínű, hogy a forgatókönyv, amitől valamennyien tartunk – a kétsebességes Európa kialakítása –, a régión belül lesz végigjátszva. Ez győztesekre és vesztesekre oszthatja a régiót: egy Európa mellett álló középső régióra és egy befolyással nem rendelkező perifériára. Mindkét fél számára előnytelen lenne ez a felosztás, hiszen az egyik nyugtalan szomszédokat találna a határain túl, a másiknak pedig helyettesítenie kellene valamilyen alternatívával a csökkentett európai tevékenységét.

Továbbra is Németország és Oroszország között vagyunk?

A geopolitika továbbra is számít, úgy, mint a történelem, ami napjainkban elfelejtődni látszik. Ebben az értelemben legalább Fukujamának igaza volt: az 1989 utáni korszak valóban a történelem végét jelentette. A múltban ugyan folyamatos jelenség volt a hőmérséklet emelkedése Közép-Európában, ha a két nagy szomszéd, különböző civilizációk képviselői – Németország és Oroszország – kezdtek viszálykodni egymással a fejünk fölött. Manapság ilyesmi aligha fordul elő. Németországban nem csupán egy stabil, megbízható demokrácia működik, de a régióban majdnem minden országnak a legfontosabb gazdasági és politikai partnere is. Oroszország pedig, úgy tűnik, hogy hadiereje helyett gazdasági és energetikai eszközeire koncentrál, így kiszámíthatóbb partnerré vált.

A két ország közti egyensúly fenntartása érdekében azonban ésszerűnek tűnik, hogy az EU és a NATO egységességét is fenntartsuk, hiszen ez következik abból a két lépésből, amelyet a múltban tettek a rossz forgatókönyvek elkerülése érdekében. Először is mindig legalább az egyik felet rávették arra, hogy saját szűk nemzeti érdekein túl mutató határegyezményt kössön, másodszor pedig találtak egy külső felügyelőt és védelmezőt. Egyik megközelítés sem volt kimondottan sikeres ugyebár, de a múltbeli ballépések feldolgozása révén tehetünk szert nagyobb öntudatra és regionális együttműködésre. Minden bizonnyal volt egy harmadik stratégia is, vagyis közelebb kerülni valamelyik félhez, általa biztosítani a regionális érdekeket, de a másiktól való függés miatt ennek nagy ára van, s ez egy általános érvényű észrevétel múltban és jelenben egyaránt.

Ami a lehetséges veszélyeket illeti, Oroszország mindig is a jó öreg „oszd meg, és uralkodj” nevű játékot játszotta a régióban. Ritkán van alkalmunk egyöntetűen fordulni felé különböző történelmünk, kulturális kötelékeink, gazdasági érdekeink és a nem hivatalos befolyások miatt. Németországgal azonban más a helyzet: EU-beli tényleges vezető szerepe miatt nagymértékben függünk a német kereskedelemtől, ami aggodalomra adhat okot, ha a gazdasági válság végül Berlint is eléri. Közép-Európa számára ez nem csupán gazdasági csapás lenne, hanem jó ok arra, hogy újragondolja a geopolitikai szempontokat, hiszen ha Németország meggyengülne, ki lennénk téve az Oroszországgal való megerősített együttműködésnek.

Még mindig kulcsfontosságú szerep jut nekünk a világ terepén?

Valóban voltak olyan idők, amikor Közép-Európa a világ egyik centrumának számított. Kiss Gy. Csaba magyar történész és tanulmányíró a következőket mondta: „Itt, egy homokóra torkában ide-oda repültek avantgárdok, hadseregek, kulturális javak, halálos baktériumok és világmegmentő gondolatok.” Ha azt az időpontot keressük, amikor Közép-Európa a csúcson volt, nem kell visszamennünk egészen a két világháború idejére, amelyek itt kezdődtek a térségben, hiszen az 1990-es évek fordulóján az egész világ nyomon követte, hogyan tér vissza a régió a szabad világ térképére. A dolgok azóta megváltoztak. Visszavonhatatlanul túlléptünk azokon az időkön, amikor ránk szegeződött a világon minden szempár, ez azonban azt is jelenti, hogy a jelenlegi nagyhatalmak, mint az Egyesült Államok, sem közelednek felénk.

Mivel az egész EU elszántan keresi a gazdasági és intézményes válságból kivezető utat, a globális kihívásokból pedig alig veszi ki a részét, az USA főként egy erősebb, többpólusú rend kialakítására összpontosít olyan más partnerekkel, mint a BRIC-országok vagy Törökország, akikben egyre nagyobb, impozáns lehetőséget lát. Közép-Európát pedig, az euroatlanti integrációnak köszönhetően, az amerikai döntéshozók biztonságos helynek tartják, ahol a biztonságára nézve nincs valódi veszély. Washington álláspontja szerint tehát Közép-Európában a küldetés teljesítve.

Ez nem azt jelenti, hogy megszűnt volna az USA Európa iránti érdeklődése, inkább csak „visszavonult” – ahogy Ivan Krastev fogalmazott –, és csak időnként avatkozik bele a Közel-Kelet vagy Észak-Afrika helyzetébe. Egészen másfajta szabályok vonatkoznak Közép-Európára és Amerikára, mint húsz évvel ezelőtt, ezért előbb-utóbb egy új partnerséget kell majd kialakítaniuk, amelyben nem függünk annyira az amerikaiaktól. A régiónak végleg döntenie kell majd, hogy nagyobb érdeklődést tanúsít a globális kérdéseket illetően, vagy szembenéz az elszigetelődéssel. Ez minden bizonnyal lehetőséget nyújt majd a régiónak arra, hogy megteremtse saját politikai identitását, és kimásszon „a homokóra torkából”.

Van-e bátorságunk és értelmiségi forrásunk ahhoz, hogy megalapozzuk a jövőnket?

Jürgen Habermas, a neves német filozófus és szociológus volt az, aki azt mondta, hogy ez a régió képtelen bármi olyat alkotni, ami a globális fejlődést más utakra terelné. Való igaz, hogy az olyan jelenségek, mint a Szolidaritás mozgalom ellentmondanak ennek a gondolatnak, ma mégis azt láthatjuk, hogy az Európa jövőjét érintő értelmiségi társalgás a kontinens keleti felében zajlik. Egyesek szerint ezt a vitát a gazdaság nyelve határozza meg, és a gondolatokhoz nem sok köze van, néha mégis érdemes a közgazdászok helyett inkább arra odafigyelni, amit a gondolkodók mondanak.

Az 1970-es, 80-as években, ami mai szemmel talán a közép-európai gondolkodás aranykorának tűnhet, olyan értelmiségiek, mint Kundera, Milosz, Konrád vagy Havel azon munkálkodtak, hogy megtalálják a közép-európai identitás alapját, és egy demokratikus elképzelést alkossanak Európáról. Azok, akik megrögzötten hisznek a történelmi tényekben, biztosan vitatják majd, hogy a könyvek változtathatnak a történelmen, és állítják, hogy elvontságuk miatt inkább valók esztétáknak, mintsem politikai döntéshozóknak. Gondoljunk vissza azonban arra, hogy 1989-ben a legigazabb történelmi tény tárult elénk: Közép-Európa visszatért a szabad országok térképére. Az út gondolatokkal van kikövezve, anélkül ugyanis valószínűleg sokkal nehezebb volna akár kollektíven, akár egyénileg kihasználni ezt a történelem adta lehetőséget.

Most olyan gondolatokra van szükségünk, amelyek nem korlátozódnak pusztán arra a kérdésre, hogy az EU-nak mennyi pénzt kellene Görögországnak adnia, vagy a tagországoknak hogyan kellene visszafogniuk a költségvetésüket. Az az Európa, amit korábban ismertünk, már nem létezik. Az egész kontinensen hatalmas változások mennek végbe, alig tudja azonban bárki is, hogy milyen irányba változunk. Ha Közép-Európa ebben szerepet akar vállalni, akkor szélesebb látókörben kell gondolkodnia.

A szerző a Lengyel Nemzeti Ügyek Intézetének közép-európai elemzője

Ezt a cikket egyidejűleg teszik közzé a következő újságokban: Lidové noviny (Csehország), Pravda (Szlovákia) és Népszabadság (Magyarország)

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.