Országimázs és kisebbségek
Rendezett, gyors fejlődésnek induló jogállam – ez volt az egyöntetű vélemény, amelyet nem tudott háttérbe szorítani Milosevics nacionalizmusa sem. A szerb társadalom inkább respektálta Magyarországot, mint a szerb állami vezetők, a politikai elit. A társadalmi rokonszenvnek több magyarázata volt. A szerbiai állampolgárokat nyilván befolyásolta, hogy Magyarország európai uniós csatlakozásáig vízummentesen léphették át a magyar határt, s a bevásárlókörutak alkalmával közvetlen, személyes tapasztalatokat szereztek a magyarországi változásokról. Magyarország jelentette a Nyugatot. Egyre-másra jelentek meg a beszámolók az északi szomszéd gyors és sikeres fejlődéséről, hogy milyen mintaszerűen tette meg az utat a kádárizmustól a parlamentáris demokráciáig.
Döntő szerepet játszott eközben az általános európai rokonszenv, a nyugati sajtó pártpreferenciától függetlenül kelet-közép-európai mintaországnak nevezte Magyarországot. Mindez befolyásolta a szerbiai közvélemény-formáló értelmiséget, s jó hatással volt a magyar kisebbség megítélésére, ami legalább némiképpen ellensúlyozta a többségi állami nacionalizmust. Gyingyics kormányfő meggyilkolása, 2003 után az összkép fokozatosan módosult. A 2004–2008 között a hatalmat gyakorló Vojiszlav Kostunica pártja, a Szerbiai Demokratikus Párt jobbközép pártnak nevezte magát, és a nemzeti önbecsülés növelését tűzte ki célul. Programjában jelentős szerepet játszott az úgynevezett „demokratikus nacionalizmus” eszméje, egyaránt helytelenítette Milosevics diktatórikus politikáját és a Demokrata Párt „nemzetidegen” voltát.
Szerbia területi épségét, vagyis Koszovó megőrzését tűzte ki célul, miközben szembekerült az Európai Unióval, amely szerinte, zsarolta Szerbiát. A Szerbiai Demokratikus Párt bírálta a Demokrata Párt úgymond baloldali, nemzetidegen internacionalizmusát. A Kostunica-kormány „nemzeti reneszánszot” meghirdető politikájának időszakára esik a vajdasági magyarok elleni incidensek szaporodása. A Szerbiai Demokratikus Párt elvesztette ugyan a hatalmát, de az eszméi beszivárogtak a pártprogramokba. 2008-ban a Borisz Tadics vezette Demokrata Párt meghirdette az „Európa is, Koszovó is” programot, amely fokozatosan elvesztette vonzerejét, mert a szerbiai lakosság körében erősen csökkent az Európa-pártiak tábora. Közben Koszovó kihirdette függetlenségét, ezért teret vesztett a Demokrata Párt programja, a tavalyi választásokon a Szerb Radikális Pártból kivált Szerb Haladó Párt lett a győztes. Rövid idő alatt az újonnan alakított párt népszerűsége hihetetlen mértékben megnövekedett.
A közvélemény-kutatások adatai alapján, ha most tartanák a választásokat, akkor ez a párt annyi szavazathoz jutna, hogy egyedül is kormányozhatna, legfeljebb egy kisebb, esetleg egy kisebbségi párttal kellene koalícióra lépnie. A Szerb Haladó Párt, akárcsak Kostunica Szerbiai Demokratikus Pártja, jobbközép pártnak nevezi magát. Célkitűzéseik azonosak, a nemzeti megújhodást szorgalmazzák. Az eltérés a szerb haladók és Kostunica pártja között abban nyilvánul meg, hogy a szerb haladók nem vetik el egyértelműen Szerbia törekvését az uniós tagságra, de elutasítják a Demokratikus Párt „engedékeny” Koszovó-politikáját, a Nyugat iránti simulékonyságát. Szerbia szeretne csatlakozni az Európai Unióhoz, de semmiféle ultimátumot nem hajlandó elfogadni, és továbbra sem mond le a koszovói szerbek jogainak védelméről. Ennek érdekében Ivica Dacsics szerb kormányfő Brüsszel közvetítésével tárgyalásokat folyatott Hashim Thaci koszovói kormányfővel. Belgrád bejelentette, hogy semmiképpen sem ismeri el Koszovó államot, viszont kész vele tárgyalásokat folytatni.
Ez kiegyezés lenne – elismerés nélkül. Feltételei között szerepel, hogy a Koszovó északi részén élő szerbek kapjanak önálló bíróságot, saját rendőrséget, és hogy a koszovói katonai egységek ne léphessenek a szerb lakta területekre. A szerb kormány ebben látta a koszovói szerb közösség megmaradásának biztosítékát. Kötéltánc ez, s a végkifejlete ismeretlen. A pristinai vezetőség eddig nem fogadta el a szerb javaslatot. Időközben a szerb ortodox egyház levélben figyelmeztette a szerb kormányt, hogy nem tehet további engedményeket, a szélsőséges csoportok – amelyekkel egyébként a Szerb Haladó Párt önkormányzati szinten, például Újvidéken, koalícióra lépett – kormányellenes tüntetéseket szerveztek. A tárgyalássorozat nyolc menet után kifulladt – ezt a koszovói szerbek meg a szerbiai szélsőségesek üdvözölték –, de a szerb kormány továbbra is hajlandóságot mutat a tárgyalások folytatására.
Akárcsak Kostunica uralma idején, a Szerb Haladó Párt hatalomra jutása után is gyakoribbakká váltak a magyarellenes incidensek. Furcsa dolog ez, mert a magyar és a szerb kormány közötti kapcsolat soha sem volt jobb, mint az utóbbi időszakban. A kifejezetten jó viszony a hétköznapi életben fel sem tűnik. A jobbratolódás már a választások előtt érződött. A szerbiai alkotmánybíróság vizsgálat tárgyává tette a nemzeti tanácsok hatáskörét. A kisebbségi politikusok sejteni engedik, hogy sor kerül az eddigi hatáskörök megnyirbálására. A koszovói tárgyalások kimenetele, akarva-akaratlanul, ugyancsak befolyásolja a közvéleményt. Egy biztos: a tárgyalások kudarca esetén tolódik az uniós csatlakozási tárgyalások kezdetének időpontja, ami Szerbiában fel fogja erősíteni a kisebbségellenes érzelmeket. Nagyon nehéz megvonni az érzelmek és a mindennapok politikája közötti határvonalat. Egyre hangosabbak lesznek azok, akik mindennemű autonómiát, így a kisebbségit is ellenezni fogják.
Újvidék városának egyik vezetője máris bejelentette, hogy Újvidéken nem kötelező betartani a kisebbségi törvényeket, mert a város magyar nyelvű lakosságának lélekszáma nem teszi ki még a 15 százalékot sem. (Könnyelműen átsiklott a törvény által előírt öröklött jogokon.) A belgrádi sajtóban egyre több negatív előjelű cikk jelenik meg Magyarországról. Egy évvel ezelőtt főleg még „csak” a nyugati sajtóból átvett cikkeket közöltek a lapok, újabban azonban a vezető napilapok kommentátorai maguk is elmarasztalóan értékelik a magyarországi helyzetet. Hovatovább rangos történészek nyilatkoznak a „magyar veszélyről”. A cikkek egy része valótlan állításokat is tartalmaz, például arról, hogy Magyarországnak területi igényei lennének Szerbiával szemben. Ezek a cikkek az erősödő, az ellenséget kereső szerb nacionalizmus tünetei. Várhatók voltak, hisz a tavalyi választások óta Szerbiában jelentősen erősödött a populista nemzeti jobboldal.
Nem állítható azonban, hogy minden Magyarországot bíráló nézet soviniszta indíttatású lenne. Vannak közírók, értelmiségiek és jogvédő szervezetek, melyek kiálltak a magyar kisebbség mellett, ám újabban, legtöbbször a nyugati sajtó nyomvonalán, mind gyakrabban esik szó a magyarországi antiszemitizmusról, a roma ellenességről, a demokratikus deficitről. Ez a kép egyre inkább terjed a közvéleményben is. Ennek jeleit személyesen is tapasztaltam. Egyik-másik írásom közlése után felháborítottak a durva, esetenként minősíthetetlen stílusú kommentárok, viszont elgondolkodtattak azok, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy nem lehet két mércével mérni, nem lehet egyszerre tiltakozni a magyarellenes falfirkák miatt és szemet hunyni a magyarországi antiszemitizmus előtt. Legtöbbjük a nyugati médiában tájékozódott, vagy személyes élményeiről számolt be. Míg a kimondottan soviniszta indíttatású támadások ellen csak tiltakozni lehet, az utóbbiról párbeszédet kellene folytatnunk, nehogy szövetségeseinket veszítsük el.
Fordult a kocka. Míg a milosevicsi korszakban a társadalom nagyobb megértést tanúsított a magyar kisebbség iránt, mint az állam, addig manapság az állami vezetők viszonyulása javult, a társadalom rokonszenve viszont csökkent. Mindenkinek tudnia kell, még azoknak is, akik tagadják ezeknek a bírálatoknak a megalapozottságát, hogy a Magyarországról kialakított európai kép mélységesen befolyásolja a kisebbség sorsát. Egyrészt, mert az európai fórumok kevesebb megértést tanúsítanak a kisebbségi jogsérelmek iránt, másrészt tartózkodóvá teszik a szerb közvélemény azon részét, amely mindeddig szenzibilis volt a magyar kisebbség aggályai iránt.
