A vízió – ebben látja Fekete György az össztársadalmi kulturális stratégia egyik zálogát, tudtuk meg egy tegnap tartott konferencián. Az is kiderült, hogy a Magyar Művészeti Akadémia elnöke nemigen szereti a kultúrpolitika kifejezést, ezért erőltetné inkább a már említett stratégiát. 

Ha Fekete nem szíveli is a kultpolt, a kultpol valódi irányítói (miniszter, miniszterelnök stb.) azért nagyon szerethetik Feketét: L. Simon László korábbi kulturális államtitkár bukásához alighanem az is hozzájárult, hogy a némileg önjáró költő-politikus nem támogatta az MMA hatalmának kiterjesztését. Másféle víziói voltak ugyanis. Vízió víziónak farkasa.

De mást is megtudtunk Feketétől tegnap. Például, hogy a víziók nem válnak valóra csak úgy maguktól. Ahhoz a természetükből fakadóan sokszínű aktorok együttműködése szükséges, valamint az, hogy megtanuljunk kérdezni, meghallgatni a válaszokat; megtanuljunk eszmét cserélni, majd közösen kidolgozni az alternatívákat, így az elnök. Ezt a virtigli demokrata kirohanást tulajdonképpen örömhírként is elkönyvelhetjük – kár, hogy nem korábban jött a felismerés. Ha, mondjuk, meredek nyilatkozatai előtt kérdez, esetleg segítséget hív az alternatívák kidolgozásához, egyebek mellett talán Konrád György és az ő magyarsága vagy, mondjuk, a Mi a magyar? című kiállítás résztvevői sem lettek volna a sárba tiporva. Gulyás Gábor talán még most is a Műcsarnok igazgatója lenne. Egy köztestületként működő művészeti szervezet nem támasztana világnézeti feltételeket tagjaival szemben. Nem lenne most fütyülve a demokráciára (ilyet is mondott az elnök). Egyáltalán: sokkal egészségesebb lehetne most ez a víziódús magyar kultúrlevegő.