Érdemes, mert a varsói gettófelkelés története a maga rendkívüliségével szólít meg minket ma is. Nemrég a XX. század egyik legkiemelkedőbb lengyel személyisége, Wladyslaw Bartoszewski professzor – aki ma Donald Tusk miniszterelnök kormányának a Németországgal és Izraellel folytatott együttműködésért felelős biztosa, s aki maga is, lengyelként, megjárta Auschwitzot, majd a sztálini diktatúra börtöneit, a Világ Igaza kitüntetés birtokosa – fogalmazta meg, hogy a varsói zsidók felkelése lényegét tekintve a legmélyebben lengyel felkelés volt. Az abszolút maximuma annak, ameddig a romantikus harci készség fokozható, s amennyi belőle kinyerhető ott, ahol a tét nem több és nem kevesebb, mint az ember becsülete és méltósága. Már nem is az élet méltósága, hanem a halál méltósága. Azt írja, hogy erre a kiállásra ekkora elszántsággal csak a lengyel zsidók lehettek készen – a két kultúra neveltjei, e kettős örökség hordozói.

Idézzük fel a tényeket:miután a német nácik 1939-ben, a Szovjetunió val szövetségben megszállták Lengyelországot, Varsóban zsidó negyedet hoztak létre, ahová mintegy 400 ezer embert költöztettek erőszakkal. Ezek az emberek iszonyatos sűrűségben, betegségek, éhezés és üldöztetés közepette éltek, mégis találtak magukban erőt kultúrájuk fenntartásához, az önképzéshez és az egymás iránti szolidaritáshoz. Többségüket azonban már 1942-ben a közeli haláltáborba hurcolták és meggyilkolták. Ez az az időszak, amikor a pedagógus Janusz Korczak (akit Andrzej Wajda is megelevenített híres filmjében) hősként lépett fel, a halálba is követve zsidó árvaházi neveltjeit, holott a lengyel Hitler-ellenes mozgalommal fenntartott kapcsolatai révén megmenekülhetett volna. Mégis a szolidaritást választotta. A németek mintegy 30 ezer embert hagytak a gettóban, leginkább a fiatalokat és erőseket, akiket főként a keleti frontot ellátó gyárakban dolgoztattak. Ugyanennyien illegálisan tartózkodtak a gettóban. Ezek a fiatalok, de legalábbis a vezetőik, már ekkor tökéletesen tudták, hogy a megsemmisítés, a csoportos likvidálás elkerülhetetlen. Közülük sokan mégis úgy döntöttek, hogy szembeszállnak a sorssal: ha meg kell halniuk, akkor fegyverrel a kézben akarnak, előtte minél több gyűlölt némettel és hívükkel végezve. Annak ellenére határoztak így, hogy sokuk olyannyira asszimilálódott, a lengyel társadalomba integrálódott zsidóként élt, hogy a lengyel oldalon is megpróbálhatta volna menteni az életét, mégis a harcot választotta. Elenyésző számú, a lengyel földalatti Honi Hadseregtől szerzett vagy a feketepiacon vett fegyverrel rendelkeztek, amikor 1943. április 19-én megkezdték a felkelést annak hírére, hogy a németek bevonultak a gettóba, azzal a szándékkal, hogy felszámolják azt. Május végéig harcoltak. A felkelők egy része a csatornán keresztül kijutott a gettó falain túlra, a lengyel oldalra. Ugyanakkor ezreket égettek el élve, a zsidó negyedet pedig a földdel tették egyenlővé. Az egy évvel később, 1944 augusztusában kitört varsói felkelésben, amely az egész városra kiterjedt, zsidók is nagy számban részt vettek. A lengyel fegyveres alakulatokban minden lehetséges fegyvernemben harcoltak, ideológiai orientációtól függetlenül. A felkelés bukása után a németek a város teljes lakosságát kitelepítették, Varsót pedig porig rombolták. A város két nagy közösségének, a lengyeleknek és a zsidóknak, ezzel szimbolikusan beteljesedett és eggyé vált a sorsa. A II. világháború alatt összesen 6 millió lengyel állampolgár vesztette életét: 3 millió lengyel és 3 millió lengyel zsidó.

A zsidók számára a varsói zsidó felkelők (akiknek példáját a megszállt Lengyelország területén több gettóban is követték) a világon mindenhol a hősiesség, az elszántság és az önfeláldozás szimbólumává váltak. Áldozatuk a pragmatikus életfelfogás kategóriái szerint talán értelmetlen volt, az emberi méltóság (s tán az egész emberiség becsülete) felől nézve mégis felbecsülhetetlen. A varsói gettó felszámolása évtizedekig a körülmények átgondolására okot adó, súlyos kérdésként nehezedett a lengyelekre. Megtettünk-e mindent, amit lehetett, hogy segítsünk zsidó honfitársainkon? A szánalom érzése kerekedett felül? Vagy talán a közöny? Vagy a sokakban ott élő antiszemitizmus? Ez a vita máig nem zárult le Lengyelországban, de 1989 ebben is áttörést hozott. A független lengyel állam visszanyerése után a régi polémia is önálló talajon folytatódhatott, hiszen mentesült azoktól a kommunista korlátoktól és manipulációktól, amelyek a „zsidókártyát” sokszor előhúzták ugyan, de a legkevésbé sem a történelem valódi feltárásának, a népek autentikus megbékélésének vagy a mély megértésnek a céljából.

1989 után a saját történelem felfedezése nemcsak a zsidó kultúra népszerűségének reneszánszát hozta el Lengyelországban – kutatások és tudományos munkák sokasága jelent meg, fesztiválok, társadalmi kezdeményezések indultak –, hanem a fájdalmas szembenézést is a lengyelek egy részének múltbéli és mai antiszemitizmusával. S e folyamatban nem adott feloldozást sem azoknak az objektív nehézségeknek a tudata, amelyek a valójában két különálló nép több száz éves együttélésének nehézségeiből fakadtak, sem az a tényszerű, óriási veszteség és szenvedés, ami a lengyeleknek a II. világháború alatt osztályrészül jutott (s amelyről Lengyelország kritikusai, úgy tűnik, olykor megfeledkeznek), s végül annak a több ezer lengyelnek az emléke sem, akik a német megszállás kíméletlen hat (hangsúlyozom: HAT!) éve alatt hősként segítették a zsidókat. S talán az sem véletlen, hogy a Világ Igazai között a lengyelek vannak a legtöbben, hogy a megszállt Lengyelországban működött egy kimondottan a zsidók megsegítésére létrejött szervezet, a Zegota (amelynek a fent említett Wladyslaw Bartoszewski is a tagja volt), hogy mind emellett Lengyelországban végezték ki azokat a lengyel családokat, amelyek a zsidókmentésére vállalkoztak. A vita mégis tovább tart, mert példátlan az a seb, amit Lengyelországon a II. világháború alatt ejtettek. Hiszen néhány hónap alatt megsemmisült az a közösség, amely nemcsak az ország jellemző kisebbsége volt, hanem a társadalom kulcsfontosságú alkotórésze, alanya, amely a lengyelekre is kiemelkedően nagy hatással volt, nyomot hagyott a politikai, társadalmi és gazdasági életen, a kultúrán, a mentalitáson, de a gasztronómián és a humorérzéken is.

A vita, amelyet az antiszemitizmusról és annak gyökereiről, valamint következményeiről, a közönyről, illetve a fenyegetettségben megnyilvánuló egyszerű tehetetlenségről folytatunk, nem fedheti el ugyanakkor a tényeket, amelyeket a fiatal nemzedékek nem feltétlenül ismernek. Jó, hogy Lengyelországban emlékeznek és emlékeztetnek ezekre a tényekre. Érdemes beszélni arról, hogy Lengyelország 1939 és 1945 között kíméletlen megszállás áldozata volt, és nem szuverén állam. Hogy a lengyelek a hitleri koncepció szerint ugyan nem osztoztak a zsidók sorsában, vagyis nem a föld színéről való eltörlés várt rájuk, de kizárólag paraszt-, illetve munkásszerepre voltak kárhoztatva (a társadalom vezető rétegeinek minden területre kiterjedő likvidálása után). Hogy bár Lengyelországnak az állami szuverenitás birtokában is akadtak gondjai az antiszemitizmussal és a benne gyökerező, olykor szörnyű cselekedetekkel, de az állam maga soha sem tolerálta, különösen pedig nem követett el antiszemita bűntettet. Hogy még ez a németek által megszállt Lengyelország is, Londonba kihelyezett kormányával és az országban működő partizánjaival, törekedett arra (nem mentesen számos botlástól és hibától), hogy fellépjen a németek által feltüzelt és kihasznált antiszemitizmus ellen, és mentse azokat, akik, úgy tűnt, megmenthetők. Érdemes nem elfelejteni, hogy a Magyarországon tevékenykedő Henryk Slawik (a lengyel Wallenberg) és a szövetségesek személyes támogatásáért folyamodó Jan Karski egyaránt a független lengyel kormány meghatalmazottja volt, a lengyel állam képviseletében járt el. Ők nem országuk vezetőinek akaratával szemben mentették a zsidókat, hanem ennek az államnak az útmutatásai szerint.

Lengyelek és zsidók nagy tragédiája az, hogy a II. világháború alatt átélt szenvedés okozta seb 1945 után nem tudott beforrni. A zsidók nagy nehézségek árán kiharcolták saját államukat, a lengyelek pedig egy újabb megszállást tapasztaltak meg. A kommunisták nem akartak sem igazságot, sem megbékélést Lengyelországban. Amikor arra volt szükség, a társadalom egy részének antiszemitizmusát hívták elő, máskor a lengyel patriotizmus ellen szítottak bizalmatlanságot a zsidók egy csoportjában. Végül 1968-ban olyan döntést hoztak, amire a szuverén Lengyelországban – sem 1795 előtt, sem 1918–1939 között – nem volt példa: emigrációra kényszerítettek több ezer zsidó származású embert.

1989 óta nem csak a múlt megvitatására van lehetőség, s benne a lengyel–zsidó kapcsolatok ezernyi szálának felfejtésére. Számos olyan eredményünk is van, amit a kommunisták el sem tudtak képzelni. Lengyelország Izrael őszinte szövetségese. Az izraeli befektetők előtt számos lehetőség áll nyitva, s izraeliek ezrei nyerik vissza lengyel állampolgárságukat. A napokban nyitja meg kapuit Varsó központjában a zsidók történeti múzeu mának épülete – a legnagyobb ilyen jellegű létesítmény Európa ezen részében. A múzeum, amelyet várhatóan a jövő év elején avatnak fel, a zsidóság ezeréves lengyelországi jelenlétét és a lengyel–zsidó kapcsolat történetét beszéli majd el. A tér, amelyen az épületet emelték, a varsói gettófelkelés legfontosabb helyszíne volt. A felkelés híres emlékműve mellett helyezkedik el, s ha a túlélők egy részének terve valóra válik, a Világ Igaza kitüntetés több ezer lengyel birtokosának táblája is itt kap majd helyet.

A gettófelkelés idei évfordulóján rendezendő megemlékezések, ahogy a Lengyel Zsidók Történeti Múzeumának megnyitása is, határozott bizonyítéka annak, hogy a történelem maradandóan kötött össze bennünket, lengyeleket és zsidókat. Egymással két szuverén nemzetként együttműködve nem akarunk semmit elfelejteni, folyjon bár több nemzedéken át a vita arról, mennyi volt együttélésünkben a méz, és mennyi a keserűség. Immár két évtizede arra a lehetőségre fordítjuk figyelmünket, hogy közös történetünk legjobb momentumai alkossák köztünk a hivatkozási alapot.

* A szerző a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.