A Fidesz regnálása nyomán Magyarország idegen test lett az európai közösségben, s – más forrás nem lévén – ma már néha az a benyomás keletkezik, hogy csak a kohéziós alapok tartják benn az unióban.

Orbán Viktor politikáját – és nem az országot – mind keményebb, s leplezetlenebb bírálatok érik, nemcsak liberális, szociáldemokrata politikusok részéről, hanem néppárti oldalról is. Brüsszelben is tudatosult, hogy a Fidesz végleg elhagyni készül a parlamentarizmus kereteit, így hát nincs több hintapolitika, Orbán egyetlen szavát sem hiszik már el, miközben – stabil támogatottsága ellenére – idehaza is kormányváltást remél a többség.

Alighanem a miniszterelnök is komoly bajt szimatol, mert vehemensen támadja nemcsak az uniót, hanem már egész Európát. Kedden a német Die Weltben, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban és az osztrák Kurierban jelent meg vele egyszerre interjú. Tragikomikus ebben a közegben olvasni a lózungokat, hogy a Fidesz a választók felhatalmazásából eredő erős küldetéstudatával miért is tér el Nyugat-Európa megoldásaitól, miért épít a válság ellen európai sikertörténetként új nemzeti, társadalmi-gazdasági modellt, miért is kellene ezekhez Brüsszelnek „doktrinerség” helyett rugalmasan viszonyulnia.

Mindez azonban csak kormányfői csivitelés. Politikai filozófiájának lényegét – miért is jár végzetes tévúton a földrész – a kormányfő hétfőn a spanyolországi Bilbaóban fejtette ki. A követendő minta ismét a versenyképes Kelet, amely civilizációs erőforrásait, a munkát és saját kulturális hagyományait jobban megbecsüli, tiszteli, mint Európa. Ezzel szemben az európai politikában progressziónak nevezett agresszív szekuláris látomás uralkodik, és Brüsszelben azok vannak többségben, akik egy Istentől mentes politikai világ felépítésén dolgoznak. Nincs hát értelme új európai identitást erőltetni, mert az európai élet erkölcsi kereteit a bibliai történet adja.

Nem lila köd, amit beszél: aki az interjúkban a bilbaói gondolatok gyakorlatát látja, nem téved. Mert ahogyan az egypárti parlamenti diktatúra, a nemzetállamok egyoldalú dicsőítése, az autoriter – ha tetszik: ázsiai – etatizmus maga az unió tagadása, úgy a szekularizált Európa megvetése maga az európai kulturális hagyományok kiátkozása. Orbán ezt megtetézi azzal, hogy „a demokrácia biztosítéka nem az alkotmány és nem is a törvényhozás, hanem maga a nép”. Ez pedig végképp nem egy európai politikus, még kevésbé egy államférfi hangja, hanem egy fundamentalista populista sikolya.

Ám, bármekkora és bármilyen görcsös egóval hadakozzon is, nem írhatja át a földrész ötszáz évét, s nem lenne szabad követendő példává válnia más populista erők számára. Magányos történelmi mártírként láthatja magát éppen az unión vagy akár Európán kívül, ám az ország – mint bármelyik másik is – ott élettelen életet élhetne csak.

Példátlan dilemma előtt áll az unió. A kormányfő tagadja Európát. Európa is megtagadhatja a kormányfőt. Viszont ezekben a keserves években nem taszíthatja el vele együtt a magyar nemzetet is.