Aki ismeri az európai politizálást, biztosra vehette, hogy a Fidesz tagságát nem fenyegette veszély. A kizárást legfeljebb az Európától túlzottan sokat váró magyar és külföldi ellenzéki értelmiség „érti bele” vagy akarja „beleérteni” ilyen-olyan rangú néppárti politikusok, képviselők kormánynak szánt figyelmeztetéseibe. Komolyan gondolta bárki, hogy kizárják a Fideszt –szűk két évvel azután, hogy az Orbán Viktor által vezetett Magyarország látta el az unió soros elnöki tisztét? Amikor az Európai Parlament összes frakciója elvből és elvtelenül, becsületből és becstelenül védelmezi saját tagjait, legyenek azok bár Orbán Viktornál is „nehezebb esetek”, pl. Berlusconit? Amikor a Magyarországnál és a magyar kormánynál sokkal fontosabb és kínosabb Olaszország volt kormányfője szinte minden botrányt megúszott! Soha nem merült fel a kizárása, dacára a maffiával való kapcsolat gyanújának, a szélsőségesekkel való szervezeti összebútorozásnak, az olasz bírák elleni hangulatkeltésnek, az Európai Unióval szembeni lekezelő magatartásnak, az európai értékek gúnyolásának (l. európai zászló fellökése nyilvános sajtótájékoztatón), és a „vadnyugati szél” (George W. Bush neokonzervatív hátterű, Európa érdekeit ignoráló kabinetje) kiszolgálásának. Annak ellenére sem, hogy szembement az európai egység tengelyét jelentő német–francia szövetséggel! Mi Magyarország és Orbán Viktor az 57 milliós Olaszországhoz és Berlusconihoz képest?

Kétségtelen, hogy két tekintetben Berlusconi sikeresebb: jobban el tudta és tudja adni magát, mert még mindig a sármos üzletembert, a pártpolitikán felülálló „self-made mant” látják benne, nem égett bele annyira a politikába, mint magyar kollégája és tisztelője (tudjuk, hogy Orbán Viktor sokat tanult Berlusconitól, tőle vette át a „Hajrá Magyarország” köszöntést a „Forza Italia” mintájára, a polgári köröket, az egymillió új munkahely programját, és a média kezelésének technikáit), ráadásul tudja, hogy a strukturális válság és munkanélküliség által lebénított Olaszország túl nagy falat a nyugat-európaiak számára.

2012 decemberében ugyan az Európai Néppárt elhatárolódott Berlusconitól, de erre sokat kellett várni – és érdekes módon nem akkor határolódtak el tőle, amikor Olaszország kormányfője volt, holott erre lett volna elegendő ok akkor is. Vajon miért nem? Csak nem azért,mert Berlusconi neoliberális gazdaságfilozófiája a válság előtti időszakban még imponált a döntéshozóknak? Pedig aki akarta, akkor is észrevehette volna Itália strukturális bajait, az alacsony adómorált, az adóelkerülés magas szintjét, a mindent átszövő korrupciót, éppúgy, mint az olasz kormányfő „házasságát” a Fini-féle alakulatnál is radikálisabb, EU-ellenes, bevándorlásellenes, xenofób Északi Ligával. Csak az Európai Unió vezetőinek és a Néppárt vezetőinek, tagjainak kényelmesebb volt mindezt nem észrevenni (ahogy Görögország esetében is).

De érdemes kicsit balra is tekinteni. A volt szlovák kormányfő, Robert Fico, a Smer elnöke sem volt a mainstream EU-konform politizálás lovagja, elegendő, ha a felháborító, minden európai jogba beleütköző nyelvtörvényre, és a szlovák szélsőjobboldali pártokkal (Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártja és Vladimir Meciar Néppárt–Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) való koalícióra utalunk. Bár a Smer–Irány tagságát felfüggesztették az Európai Szocialisták Pártjában, hamarosan vissza is vették. Nyilván szerepet játszott a döntésben, hogy akkor Szlovákia gazdasági teljesítményei miatt mintaországnak számított, így a nyugati baloldal vezetői szívesen láttak a klubon belül egy sikeres országmenedzselő baloldali miniszterelnököt.

Vajon Fico pártját ma is visszavennék a klubba, a mai Szlovákia állapotainak ismeretében (13,94%-os volt 2012-ben a szlovák munkanélküliség, holott öt évvel korábban, azaz Fico regnálása idején a régióban a legalacsonyabb volt, továbbá kiderült, hogy magas a korrupció szintje a szlovák közszolgálatban)? Ahogyan Olaszországnál, Szlovákia esetében is lehetett volna látni a válság előtt is a strukturális bajokat, az egyenlőtlen regionális fejlődést, a nyomort az ország keleti részén (a cigányság nyílt lázadásával!), és annak brutális rendőri kezelését, nem beszélve a kisebbségi jogok lábbal tiprásáról.

Nem érdemes tehát az Európai Parlament képviselőcsoportjaiban valamiféle felettes szervet, egyfajta „bíróságot” látni. Minden frakció igyekszik menteni a mundér becsületét, és akkor lépnek fel, amikor már az adott párt befuccsol a kormányzás munkájában, vagy ellenzékbe kerül. Amíg az adott párt legalább a látszatát fenntartja a sikeres gazdasági országmenedzselésnek, haja szála sem görbül. Mindez rávilágít az európai politizálás korlátaira: még ezen a szinten sem sikerül mindig megfelelni a jogérzéknek. Tanulság, hogy nem az Európai Parlament, hanem a nemzetállamok polgárainak a kezében van a nemzetállami pártok sorsa. Ne reménykedjen vagy rettegjen senki, az Európai Parlamentben is politikusok, tehát emberek ülnek, ők is saját racionális (vagy annak vélt) (ön)érdekeiket nézik! Felesleges Európára testálni a döntőbíró szerepét a nemzetállami ügyekben! Az ugyanis még nem identitásközösség, hanem – csak! – gazdasági közösség, bármit mondanak is.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.