Éppen előttem ül, közelről látom. Megviselt arcú, hatvan év fölötti, szemüveges asszony rövidre vágott őszes hajjal. Amikor a szemét törölgeti, a zsebkendőjét a kardigánja ujjából veszi elő, majd ugyanoda rakja vissza. Megtörten gubbaszt, kezében olcsó kis retikült szorongat.

Ha az utcán jönne velem szembe, a magyarosnak mondott vasárnapi ebédek jutnának eszembe róla. Ilyen a magyar nagymama, aki főz. Vasárnap délelőtt húst klopfol, paníroz, majd a serpenyő mellett órákig álldogál, hogy ha megjönnek a gyerekek és az unokák végre, hát legyen elegendő rántott hús az asztalon ebédre.

A magyar nagymama a konyhában nem éppen kísérletező típus. A sült malac bőrét mézzel bőségesen soha meg nem kenné, s szegfűszeget sem szurkálna bele, mert a férje biztosan viszolyogna tőle. Sőt a tócsniba, azaz a lepcsánkába (vagy ahogyan mi mondtuk otthon: macok) még parancsra sem reszelne gyömbért és szerecsendiót – pedig úgy az igazi, mondhatom. Az ő családja viszont csak borssal, majorannával és fokhagymával szereti.

Most a vádlottak padján ül, és a kardigánja ujjából elővett gyűrött papír zsebkendővel a szemét törölgeti. Sír. Szégyelli magát a magyar nagymama, mert tíz évvel ezelőtt bűnt követett el: a gazdasági iroda dolgozójaként tettestársa volt a vádlottak padján most mellette ülő politikusoknak. Az utolsó szó jogán az asszony beszélni nem képes. Előre megírt szöveget ad a bírónő kezébe, és hüppögve kéri, hogy olvassa föl helyette, mert ő nincsen abban az állapotban.

A szövegből kiderül, hogy a magyar nagymama szolgalelkűnek tartja magát, amiért végrehajtotta a törvénytelenségeket elkövető polgármester minden parancsát annak idején. El is űzte szülővárosából a szégyen és félelem, helyét messze idegenben azóta sem találja. Egykor térdre kényszerítette őt a hatalom, s neki nem volt ereje ellenállni. Féltette az állását. Talán átfutott rajta a gondolat, hogy ha a basáskodó polgármester kirúgja, akkor odahaza vasárnap nem lesz többé rántott hús az asztalon. Mit esznek akkor a gyerekek? Enni kell nekik adni.

Hát bűntársa lett a vádlottak padján most mellette ülő politikusoknak, akik a vád szerint milliókat sikkasztottak el. A magyar nagymamának pénzből nem, csak szégyenből és félelemből jutott. Nézem most a bűnbánó asszonyt, s azon tűnődöm, nem lennék jó ügyész. Lám csak, nem halt ki belőlem a buddhista még, aki a tari sztúpánál Láma Csöpeltől tanult megértést, együttérzést és elfogadást, azt, hogy le kell gyűrni a basáskodó egót, s le kell győzni a magasra törő hübriszt.

Az talán segít rajtunk, magyarok. Éppen előttem ül a magyar nagymama a vádlotti padon, nagyon közelről látom, s habár úgy érzem, bűnös, azt nem tudom, felelős-e vajon. Ki a felelős, magyarok? Ki a felelős érte, hogy e magyar nagymama ide jutott, s mi vele együtt, szégyenpadra? Hát persze, fontos az állás, tudom. És a hatalomnak, ha a gyerek éhes, nehéz ellenállni. Olyankor térdelni kell és bólogatni, és gondolni a vasárnap délelőttre, a húsra, a prézlire, a forró olaj szagára.

Persze a gyerekeknek térden állva is enni kell adni. S gyűjteni kell az erőt, magyarok, hogy évek múltán, ha majd a gyerek kérdez, márpedig kérdezni fog, választ lehessen adni. Nem lesz könnyű válaszolni neki. Nehéz lesz a szemébe nézni. De vegyetek példát erről a nagymamáról, magyarok, és írjátok meg jó előre a felmentő szöveget. Reménykedjetek. Hátha akad ebben az országban valaki, aki az utolsó szó jogán kinyitja majd a száját: helyettetek.