Ki az a Mihályi Gábor?

Még a Kádár-éra korai, szigorúbb, de már nem a legszigorúbb éveiben történt, hogy egy külföldi ismerősömet elvittem a Nemzeti Galériába, hogy elhencegjek neki a magyar piktúra nagyjainak remekeivel. Bosszúsan tapasztaltam, hogy a képgyűjtemény a Nyolcak fellépése előtt ér véget. Amikor ezt az Élet és Irodalom hasábjain ezt szóvá tettem, Pogány Ö. Gábor, a Galéria igazgatója részéről dühös válasz érkezett: Ki az a Mihályi Gábor? – kérdezte.

Valóban nem voltam tudós művészettörténész, egyetemi tanár, de annyit felfogtam, hogy PÖG minden tudása ellenére szervilisen engedelmeskedik a párt kultúrpolitikai irányelveinek, amelyek alapján, Moszkvától való félelmükben nem engedik bemutatni a moderneket. PÖG természetesen akkor is többet tudott a modernekről mint én, csak éppen a tudás nem pótolta a jellemet.

Ez időben olyan demokrácia azért nem volt, hogy elmondhattam volna, Mihályi Gábor az a firkász, aki igyekszik azt írni, amit gondol, függetlenül attól, hogy odafent miként vélekednek. Sok babért persze nem aratott ezzel a szemléletével.

Ki a zsidó?

Nemrégiben a Magyar Újságíró Szövetség aranytollas újságírói meghívták Romsics Ignác történész akadémikust egy beszélgetésre. Megvallom, nem lepett meg, hogy hiába vitatkoztak vele korábban, többek között a zsidókérdésben is fenntartotta álláspontját, és habár filoszemita módjára nyilatkozott, a zsidóságról továbbra is mint egységes entitásról beszélt, amely egységesen gondolkodó, fellépő közösségként létezik. Feltételezem, hogy ő nálam is jobban tudja, hogy ez nem így van, hogy mindenféle zsidók vannak. Ahogy mindenféle cigányok meg magyarok is léteznek szerteszét a nagyvilágban.

Hogy a két háború közt nemcsak gazdag zsidók éltek Magyarországon és tudósok, írók, művészek, akik számarányuknál nagyobb mértékben szállták meg az értelmiségi pályákat, hanem szegény meg kevésbé szegény zsidók is megpróbáltak boldogulni e hazában, és hogy, hogy nem, ők alkották e népség nagy többségét. És voltak zsidók, akik cionisták lettek, és kivándoroltak Izraelbe, mások meg szakítani kívántak zsidóságukkal, és magukat magyarnak vallva nem akarták elhagyni az országot. És voltak – viszonylag kevesen –, akik az asszimiláció folyamatában beléptek a kommunista pártba, ahol már senkit sem érdekelt a származásuk.

Ki hol áll?

Romsics Ignác megnyerő módon előadott bevezető szavait hallgatva megerősödött bennünk, amit korábbi megnyilatkozásai alapján eddig is tudtunk, hogy ha számos fontos kérdésben nem is értünk egyet, egy oldalon állunk, azonos nyelven beszélünk, egyformán tudjuk, kik a pirézek, és merre van Európa. Ezért is hiszünk és bízunk a vele folytatott értelmes vita lehetőségében.

Ki mire viszi?

Történészünket behatóan foglalkoztatja a magyarság és zsidóság együttélésének problematikája. Mint sok minden, ez is kutatható téma, csak nem szabad jó néhány alapvető tényt szem elől téveszteni. Másként alakult ez a viszony a történelem különféle periódusaiban az arisztokrácia, a mágnások körében, a jómódú, tisztes polgárok otthonaiban, az értelmiség vitáiban; Mihályi Ödön és Márai Sándor barátságában a keresztény/ zsidó felmenők származása nem volt tényező, noha a kassai keresztény és zsidó polgárság nem érintkezett egymással. Másként nézett ki az a kapcsolat lent, a satupadnál, pláne 1944-ben a Halmi utcában, amikor a szomszéd csepeli melósok azt magyarázták a hamis papírokkal bujkáló Horváth Zoltánnak, hogy a nyilasok jól teszik, amikor a rejtőzködő zsidókat belelövik a Dunába.

A tudós történész Romsics Ignácnak azt is tudnia kell, nálam sokkal jobban, hogy a származásnak nincs személyiség meghatározó szerepe, valakit nem a zsidó származása tesz kommunistává vagy nagytőkéssé.

A Rákosi, Gerő, Farkas, Révai négyessel nem az volt a baj, hogy zsidó származásuk okán az antiszemitizmust táplálták, hanem az, hogy hithű kommunistákként vakon engedelmeskedtek a moszkvai sztálinista ukázoknak, koncepciós perekben ártatlan embereket juttattak börtönbe, ítéltek halálra, egy lehetetlen, rosszul működő gazdasági-társadalmi rendszert kényszerítettek az országra. Előfordulhatott volna, hogy Sztálin Rajk szerepét Rákosira osztja, s akkor a keresztény Rajk küldi halálba a zsidó Rákosi-klikket –minden ugyanúgy játszódott volna le, csak más szereposztásban. Ahogy Prágában a zsidó származású Slansky főtitkárt juttatták akasztófára az elvtársai, persze itt is a Kreml őrült parancsának engedelmeskedve. Akasztani kellett, csak az volt a kérdés, én akasztatok vagy engem akasztanak.

Mindig is tudható volt, nincs jelentősége annak, hogy a Tanácsköztársaság vezérkarában hány zsidó származású kommunista volt. Ha csak feleannyian lettek volna, ez sem zavarta volna a különítményeseket abban, hogy a kommün bukása után antiszemita pogromokat szervezzenek. Arról nem is beszélve, hogy egyes zsidó vagy éppen roma származású egyének helytelennek ítélt tette nem jogosít fel senkit pogromok szervezésére, pláne a holokausztban való részvételre, amikor is Endre Lászlóék minden diszkrimináció nélkül küldték halálba a magyar vidéki zsidóság tagjait, gazdagokat, szegényeket, függetlenül attól, hogy nagy többségüket bármivel is vádolni lehetett volna. Jellemző, hogy napjaink cigányokat gyilkoló hóhér vadászai nem bármilyen bűnökkel vádolható embereket lőttek agyon, hanem konszolidált roma polgárokat, akiknek már saját házuk, gépkocsijuk volt, és rendes állásuk, ahová éppen munkába indultak. A ravaszt olyan emberek húzták meg, akiket nem sérelmek fűtöttek, hanem elvakult indulatok vezéreltek.

Szeressük egymást gyerekek?

Igen, jó lenne egymást szeretni, követni a régi sláger felhívását, ahogy Romsics szeretné, túljutni az egymást elválasztó, máig meg nem emésztett, feldolgozatlan Trianon- és holokauszttraumákon. Tény, hogy gyilkosokat, a gyilkosságra bujtogatókat nem lehet, sőt nem is szabad szeretni. De azokat sem ölelhetjük keblünkre, akikről feltételezzük, hogy hazafias tanácsaikkal végül is szakadékba taszítják az ország szekerét, amelyen mi is ülünk. Méghozzá olyan mély szakadékba, hogy kevés az esély az életben maradásra. Kétségtelen, a szekeret ráncigálva még lehet helye a vitának. Mi mondjuk: arra, jobbra a szakadék van, ők mondják: a szakadék balra van. A közéleti elirányító GPS még nincs feltalálva, így teljes biztonsággal nem láthatjuk előre, mi van a kanyaron túl. A szakadék szélén azonban illik megállni.

Hiába írta meg annak idején Kossuth a maga Cassandra-levelét; hiába figyelmeztetett Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, hogy az ezeréves határokhoz való ragaszkodás tragédiához vezet, belevitték az országot az első világháborúba, és lett belőle Trianon; hiába figyelmeztetett Babits a cinkosság következményére, még maga Horthy is – a végveszély utolsó pillanatában – váltani próbált, mindhiába. „Trónra lépett” Szálasi, lett belőle 1944, egymillió magyar állampolgár halála, egy romba döntött ország, a hitleri utolsó csatlós.

Nemrégiben ősöreg barátainkkal töltöttük az estét, s a végzetes ’44-es évre terelődött a szó, amikor hajszálokon múlt az ember élete. Fölidéződött, hogy munkaszolgálatosként egy német légelhárító osztag katonái számára Pest környékén kellett dolgozniuk. Ezek a németek ugyanolyan németek voltak, mint azok, akik szeretteiket Auschwitzban gázkamrákba lökték, de mégsem ugyanazok. Korrekten bántak velük, nem alázták meg őket, még enni is adtak nekik, ez végül is privilegizált munkahelynek számított. A muszosok meg becsületesen dolgoztak, szolgáltak, amit végül a német parancsnok meg is köszönt. Arra kellett gondolnom, hogy ha lett volna fegyveres ellenállás, akkor nekünk közre kellett volna működnünk a német fegyverraktár felrobbantásában. Ki tudja, hányan maradtunk volna életben. De ilyen ellenállási mozgalom nem létezett. A morális problémát akkor senki sem gondolta végig az osztagban. Igaz, amikor egy hónap múlva a nyilasok hatalomra kerültek, aki tehette megszökött, és hamis papírok fedezékében, rejtekhelyre húzódva várta remegve a szovjet csapatok érkezését. Ez nem volt olyan történet, amivel el lehetett büszkélkedni. Gyáván viselkedtünk, de túléltük.

A nyúl menekül a vadász puskája elől, és nem várható tőle, hogy szembeszegüljön.

Ezek kemény idők voltak, és nem könnyű beszélni róluk. Nem csoda, ha a görcsök lassan oldódnak. Nehéz tudni, hogy adott-e a pillanat az elfojtások, a görcsök oldására, a szabad, őszinte beszédre, a nyugodt, higgadt vitára. Ebben magam is kételkedem. De az is igaz, hogy ez nem egyszeri bölcs döntés kérdése. A kibeszélés, a traumák oldása így-úgy évtizedek óta folyik. Benne vagyunk a vitákban, és még évtizedekig benne is leszünk.

A szerző közíró

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.