Sokszor nehéz védekezni – e címmel adott ki négy éve könyvet Grzegorz Kolacz lengyel történész. A kutató megkérdezi ebben: miért nem fejtettek ki a zsidók nagyobb ellenállást a német megszállással szemben? Az egyik könyvrészlet felidézi, hogy menekülő zsidók egy csoportját megállítja egy csendőr. Feküdjenek hasra – parancsolja nekik, és sorra lövi le őket. Elfogy a tölténye. A közeli mezőn dolgozó lengyel parasztra parancsol: hozzon a faluból lőszert. Addig foglyai a földön fekszenek. A paraszt visszatér a töltényekkel, a csendőr az összes zsidót agyonlövi. Miért nem gyűrték le a magányos csendőrt? A szerző szerint a menekülőknek már nem az élet volt a legfőbb érték. Menekültek, de nem tudták kire bízni magukat. A magyarázat szükséges, mert él a sztereotípia az engedelmesen vágóhídra vonuló zsidókról.

A varsói gettó hetven évvel ezelőtti felkelése azért lett a második világháború egyik legdrámaibb eseménye, mert arról szólt, hogy a megalázott, kiéheztetett, fegyvertelen, szinte minden külső támogatást nélkülöző emberek képesek voltak felemelni a fejüket. Az 1943. április 19-én elkezdődött felkelés megdöbbentette a nácikat és ámulatra késztette a harcokat a gettófal túloldalán figyelő lengyeleket. A harcok kézifegyverekkel, házilag gyártott eszközökkel folytak. A felkelést Mordechaj Anielewicz vezette. Ő és a felkelők többsége is a zsidó szocialista párt, a Bund tagja volt. Történetüket Marek Edelman, az utolsó életben maradt parancsnok mondta el Hanna Krallnak. A világ a Megállni az úristen előtt című könyvből ismerte meg a történteket. Tőle származik a mondat: „A legfontosabb az élet. Ha van élet, akkor a legfontosabb a szabadság. Aztán odaadjuk az életet a szabadságért, s már nem tudni, mi is a legfontosabb.” A gettólázadók kitűzték a lengyel zászlót is.

Harminc éve e lap tudósítójaként a gettó helyén éltem. Az utcanevek s a közelben egy-két vakolatát vesztett ház emlékeztetett a helyre. És az emlékmű, ahol 1970 decemberében Willy Brandt akkori nyugatnémet kancellár letérdelve tisztelgett a halottak, hősök előtt. Ő megtette.

Spiró György a Széchenyi Művészeti Akadémián tartott székfoglalójában mondta: „A vészkorszakban a lengyelek a németeket passzívan támogatva, a magyarok aktívan együttműködve intézték el a zsidóvá minősített állampolgárokat. A bűntudat emiatt eltérően súlyos amnéziához és önigazolási kényszerhez vezetett. A lengyelek a varsói gettófelkelést egy idegen, noha közöttük élő nép harcaként szemlélték tétlenül; a szovjetek egy évvel később a Visztula túlpartjáról nézték ölbe tett kézzel, hogy a lengyelek felkelését a németek leverik. (Hasonló vétkes tétlenségnek minősíthető, hogy Auschwitzot és a többi haláltábort a szövetségesek nem bombázták le, noha létükről és rendeltetésükről tudtak, és az eszközeik megvoltak hozzá.)”

A hetvenéves történet képtelen elavulni, bármit tesz is a nemzetközi szélsőjobboldal azért, hogy „normális” eseménnyé degradálja, besorolja más háborús történetek közé.