Írása, amely a dilemmát kiváltja: A romlott párizsi, 2013. április 13.

A cikkben Révész ily módon idéz: „A békeszerződés kimondja, hogy mindenkinek minden emberi jogot, szabadságjogot, kisebbségi jogot biztosítani kell, és minden szervezetműködését meg kell akadályozni, melynek »célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól«. Kik kötelezték erre Magyarországot? A minden polgárától minden jogot megtagadó sztálini diktatúra, a legnagyobb gyarmattartó birodalmak és az Egyesült Államok, ahol a hivatalos faji alapú apartheidet csak a hatvanas években számolták fel. A győztes hatalmak jóváhagyták vagy éppen gyakorolták a származási alapú jogfosztást és kitelepítést.”

Ellenben az általa kiválasztott passzus teljes terjedelmében így szól (szintén idézek): „Magyarország, amely a fegyverszüneti egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta jellegű politikai, katonai, avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ideértve a revizionista propagandát, fejt ki, a jövőben nem engedi meg olyan e fajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól.”

Révész következtetése – vagy már előzőleg kimódolt állítása? – viszont ez: „Nem igaz, hogy a békeszerződésre csak fasiszták, nácik, holokauszttagadók ellen lehet hivatkozni. Minden akció, szervezet és vélemény betiltása mellett lehet vele érvelni, amit antidemokratikusnak tartunk.”

E tételt azonban a békeszerződés szóban forgó része szövegszerűen felülírja. Mire vonatkozik az „olyan e fajta” megszorítás? A fasisztára és revizionistára! Kizárólag.

Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy Révész Sándor cikkének igazi célja redukálni a második világháború történelmi-erkölcsi tartalmát akként, mintha az csupán a győzelem vagy vereség tényétől függene. A történelmi környezetből eredő tagadhatatlan következetlenségek, kétségtelen ellentmondások ugyanis igencsak hitelteleníteni látszanak benne az alapvető történelmi igazságot, mégpedig azt, hogy az antifasiszta nagyhatalmi koalíció képviselte a jó ügyet (a civilizáció védelmét) és a tengelyhatalmak a rossz ügyet, a modern barbárságba taszítást. Ezzel az állásponttal viszont átlépjük azt a határt, amelyet ez ideig csak a relativizálni nyíltan merő politikai jobboldal (no meg a széljobb…) engedett meg magának.

„A békeszerződéssel való visszaélés, a rá hivatkozó jogfosztás lehetőségei beláthatatlanok. Arra a nagyon nehéz kérdésre, hogy a gyülekezés, a szervezkedés, a szólás stb. alapjogát mennyire szabad és muszáj korlátozni, nem válaszol helyettünk a békeszerződés. Felejtsük el!” Ez Révész álláspontja, amit azonban csak szakmaiságához méltatlan módon idézve tud alátámasztani.

Fekete György történelemtanár

Attól tartok, hogy Fekete György leszűkítő értelmezését nem támogatja a békeszerződés szövege. Ha az „e fajtába” nem férne bele minden szervezet, „amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól”, akkor erre a szövegre semmilyen szükség nem lett volna, mert a fasiszta és az ENSZ-ellenes szervezetek ilyen jellege nyilvánvaló volt. De a leszűkítő értelmezést cáfolja a 2. cikk is, mely szerint „Magyarország minden szükséges intézkedést megtesz az iránt, hogy a magyar fennhatóság alá tartozó minden személynek biztosítsa faji, nemi, nyelvi vagy vallási különbség nélkül az emberi jogok és az alapvető szabadságok élvezetét, ideértve a véleménynyilvánítás, a sajtó és közzététel, a vallásgyakorlat, a politikai véleménynyilvánítás és a nyilvános gyülekezés szabadságát.” Ebből az következik, hogy a békeszerződés értelmében nem működhettek volna a pártállam alapvető intézményei, szervezetei nemhogy évtizedeken át, de egy percig sem, hiszen ezek az ellenkezőjét tették annak, amit a békeszerződés követelt.

De hogy mennyire nem gondolták komolyan a győztes hatalmak a békeszerződés politikai cikkeinek számonkérését, azt nemcsak saját, jelentős részben azzal ellentétes gyakorlatuk jelzi, hanem az is, hogy megengedték, illetve támogatták a magyarországi németek törvénnyel alátámasztott kitelepítését, miközben a 2. cikk második bekezdése szerint: „Magyarország továbbá kötelezi magát arra, hogy a Magyarországban életben lévő jogszabályok sem tartalmukban, sem alkalmazásuk során a magyar állampolgárságú személyek között azoknak faja, neme, nyelve vagy vallása alapján nem fognak különbséget tenni, sem semmiféle megkülönböztetést maguk után vonni, akár az érdekelteknek személye, javai, üzleti tevékenysége, foglalkozásbeli vagy pénzügyi érdekei, személyállapota, politikai vagy polgári jogai tekintetében, akár pedig bármely egyéb tekintetben.”

Fekete György a második világháború értékelésével kapcsolatban olyan álláspontot tulajdonít nekem, amihez semmi közöm, és egyáltalán nem következik abból, amit a békeszerződésről írtam.

Révész Sándor

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.