Van a házban (a lakóparkban) egy bácsi, aki mindent elintéz. Végtelenül örültünk jelentkezésének – egyrészt azért, mert senki nem akart semmit sem vállalni, másrészt ilyenkor magát a kérdést is hosszú, kínos csend szokta követni, a lakótárs pedig nem várt, azonnal magasba emelte a karját, így egy csapásra mindenki megkönnyebbült: ő a mi emberünk. Az már csak ráadás volt, hogy elmondta magáról – ezermester, szigetel, bőröz, cserél.

Lakóközösségünk ülései általában nem határozatképesek, ezért pár perc múlva nekifutunk még egyszer, mert a második gyűlésnél már nincs részvételi minimum. Szűk körben tehát rengeteg mindent megvitatunk, döntünk, majd jön a panaszáradat, hogy ezt hogy gondolják a kedves lakótársak, akik megszavazták – azokkal szemben, akik nem szavazták meg, mert nem voltak ott. A többes szám első személyben fogalmazott bekezdés megtévesztő, mert hosszú ideje már én sem veszek részt ezeken a többórás fórumokon, ahol az aktívak két táborra szakadtak: vannak a rigorózusak, akik imádnak szabályokat, tilalmakat alkotni, és vannak a lazák, akik úgy vélik, hogy legalább az otthonuk környezetében viselkedhessenek kedvük szerint.

Az élet azonban szerencsés esetben elrendezi a feloldhatatlannak tűnő ellentéteket: a szabályok jó részét kirostálja az idő, a ház (lakópark) közössége többé-kevésbé önmaga alakítja ki az együttélés rendjét. Ha valamelyik tábor elkanászodik, következik az újabb lakógyűlés (lásd, mint fent). Sok ilyen passzív kollektíva létezik, amely rettentően tud örülni egy önként jelentkező bácsinak, aki ráadásul még ezermester is. Elég vele összefutni a közös tereken, hogy nézze már meg, csöpög a csap, s azért sem haragszik, ha telefonon hívják zárcseréért, netán mert kókad a tuja.

Áldás ez még akkor is, ha ő csönget be. Ilyenkor a hálás lakó megkínálja egy kupicával. Igaz, közben adóellenőrként szemrevételezi a bútorokat, beleszól a gyereknevelésbe, s kissé hosszan beszél a közösségi helyiségek kihasználásának, netán bérbeadásának lehetőségeiről (lásd rezsicsökkentés), de végre ezzel is foglalkozik valaki – legyen úgy, ahogy akarja. Pingpongasztalt állíttatott fel, később tudtuk meg, hogy e sportban jeleskedik a gyereke, s bár a helyiség felett lakók közül az egyik éjjel is hallani vélte a labda pattogását, hát istenem. Amikor a házi bajnokságot meghirdette, és akkurátusan kisorsolta, hogy ki mikor játszhat, meg kell mondani, hogy volt, aki ellenállt.

Az általa szervezett konzultációk, majd a korábban lezárult aláírásgyűjtés kissé csillapította a hőzöngők kedélyét, akik maguk is fölismerték, hogy a közös képviselőt mi választottuk, az előzőekkel pedig éppen az volt a baj, hogy semmit se csináltak.

Tény viszont, hogy ezermesterünk a tapintatos figyelmeztetések ellenére fokról fokra birtokba vette nemcsak a házat (lakóparkot), de a benne lakó családok életét is. Nem kellett már semmiféle gyűlés, hogy rendszabályok lépjenek életbe, például, hogy minden ajtón szerepelnie kell a számnak, vagy a lépcsőház bejáratánál bújjunk papucsba, mert a cipők kopogására a babák felébrednek. Mindenről tudni akart, és előbb-utóbb tudott is; ha kopogtak, összerezzent a lakó, mert a bácsi soha nem használt csengőt, decens ember lévén. Abban azonban nem volt szemérmes, hogy beleszóljon, óvjon, tanácsot adjon olyan ügyekben, amelyek kívül estek a közös képviselő hatáskörén, bár az őszinte segítőkészséget nem lehetett tőle elvitatni. Amikor bizonyos privát ünnepeket (névnap, névadó), valamint a húsvétot és a pünkösdöt megpróbálta közösségivé tenni, kitört a botrány. Hirtelen egy követ fújt a két tábor, a rigorózusak és a lazák petíciót fogalmaztak az ezermester ellen, aki ma már nem szerel, bőröz, cserél, csak fortyog. És nem érti.

Nemsokára lakógyűlést tartunk.