Hajba Ferenc: Mosolytalanság
Amennyire élhetetlen ember, talán annyira fölösleges és sokak szerint bizonyára szánalmas az ő magányos tiltakozása az ország neki sem tetsző tébolya ellen. Tulajdonképpen semmire sem jó, állapíthatjuk meg szárazon, hiszen még csak virtuális közösséget sem teremt, mozgósító ereje nincs, annyit ér, mint a nyilvánosan soha ki nem mondott gondolat. Akkor meg minek?
Ez az ember – ne ábrázoljuk, ne írjuk körül, ne soroljuk be, ne személyesítsük meg – az önmaga által kijelölt, fojtogatóan szűk mozgásterében lázad: nem vásárol például olyan boltban, amelyet a gój motorosok tiszteletbeli elnöke társként tulajdonol. Kicsit dühös ugyan a miatt, hogy amikor a Danone elvitte a kekszgyárat Győrből, akkor önszerveződő hálózatban beszélték le egymást az emberek a francia élelmiszer-ipari cég joghurtjairól és krémpudingjairól, most meg senkinek sem jut eszébe hasonló bojkott a kirekesztők egyikének társtulajdona ellen, de nem szervez, nem hív senkit magával az egyszemélyes bojkottra.
Más szokása is kialakult: sem otthon, sem vendégségben nem iszik annak az államilag megtámogatott nagygazdának a borából, aki odaküldött szalonnával alázta meg az éhségmenet résztvevőit. Olyan kocsmába sem teszi be a lábát, ahol ugyan kiváló a házi főzésű meggypálinka, de a Kárpátia kitüntetett frontembere ordít a pultos CD-jéről. Nem száll vitába, nem győzköd senkit, nem anyázik és nem ír kommenteket, nem vonul utcára tüntetőkkel, nem éhségsztrájkol, még csak nem is szenveleg. Azt teszi, amit Hankiss János orvos-író professzor doktornője, aki úgy tiltakozik nagy hangú autoriter főnöke ellen, hogy a többiekkel ellentétben vizitkor legalább nem mosolyog a főorvos harsány és otromba viccein.
Mert ennyi azért mindenkor mindenkinek megadatik. A tüntető és ma már nem feltétlenül következmények nélküli mosolytalanság, a boltok, a kocsmák és a borok megválogatása. Tudjuk, hogy Voltaire a lisszaboni földrengés ellen is tiltakozott, mert tudta, hogy a tiltakozás nem feltétlenül haszonelvű. Látszólag értelmetlenül is szót kell emelni a borzalmak ellen. Hogy eddzük, formába tartsuk természetes védekezőképességünket, s el ne felejtsük mozgósítani akkor, ha majd emberi, társadalmi, politikai önkények, ordas eszmék ellen kell tiltakozni, bújjanak elő azok bármelyik ideológia rég beszakadtnak hitt barlangjából. A mi emberünk csak járja a maga útját. Tágítani nem akarja saját cselekvési terét, nem keres társat hozzá, teszi azt, amit lelkiismerete vagy jó ízlése szerint állampolgárként csöndesen tehet. És közben rémisztően egyedül érzi magát.