A nemrég elfogadott – és a köztársasági elnök által habozás nélkül aláírt – negyedik alaptörvény-módosítást Orbán Viktor az igazság diadalaként ünnepeli, és visszafordíthatatlannak tekinti. Az ellenzék viszont

– Európa legkülönbözőbb pártállású megfigyelőivel együtt – egyöntetűen a demokrácia és a jogállam felszámolásaként értékeli. Ez már önmagában alapvetően új helyzetet teremtett. Ezt még kényesebbé teszi, hogy az ország mögött több mint egy évtizednyi stagnálás áll, amit tükröz a gazdaság állapota és a társadalom hangulata.

A Fidesznek kétharmados parlamenti súlya és biztos politikai támogatása ellenére sem képessége, sem hajlandósága nem volt a helyzet javulását eredményező reformok megvalósítására. Minden lépését a saját hatalmának „bebetonozása” vezérelte. Az ország az elmúlt három évben továbbra is lefelé csúszott, és elszigetelődött Euró pában. S ami a legszomorúbb: ezen a helyzeten a 2014-es választás sem ígér változást. Bárki legyen is a győztes, csak a patthelyzet állandósulására számíthat. Ellenzéki győzelem esetén ez nyilvánvaló. A Fidesznek olyan formális és informális, gazdasági és médiahatalma van, amelynek birtokában destabilizálni képes bármilyen új kormányt. De kormánypárti győzelem esetén is patthelyzet jön létre. Ennek oka, hogy az elmúlt három év „győzelmei” nyomán a Fidesz olyan mértékben változtatta meg a maga javára a politikai játékszabályokat, ami lehetetlenné teszi a méltányos politikai versenyt. Ezért fogja a külvilág – ideológiai és politikai pártállástól függetlenül – illegitimnek tekinteni a választási eredményeket. Az alapvetően egyenlőtlen feltételek ellenére, összefogás esetén, a demokratikus ellenzék mégis jelentősen megerősödhet. E két tényező miatt az EU és intézményei, minden korábbinál szigorúbban és közvetlenebbül „felügyelik” az országot.

Orbán Viktort szemmel tartják, a keze meg lesz kötve. Ebben a helyzetben egyetlen alapvető kérdés vetődik fel: vajon létezik-e a hagyományos hatalmi logikát meghaladó, mindenki számára méltányos megoldás?

Egy amerikai politológus – John Rawls – azt állítja: az igazságos társadalom úgy jönne létre, ha az emberek még az előtt állapodnának meg a feltétekben, mielőtt tudnák, az élet kedvező (nyertes) vagy kedvezőtlen (vesztes) helyzetbe hozza őket. Rawls, a „tudatlanság fátyla” („veil of ignorance”) elvnek nevezett módszere tetszetős, de vajon lehet-e alkalmazni a hatalom méltányos elosztására?Egy „normális” polgári társadalomban a hatalmi pozíciók választásokat követő újraelosztását az alkotmány, valamint a megfelelő törvények betűje és szelleme szabályozza, amelyet kiegészít némi kompromisszumkészség. Ám a Fidesz már első regnálása idején átlépett a törvények szellemén, és „a győztes mindent visz” elvet kezdte alkalmazni. Ez az elv – a kétharmados győzelem birtokában kiegészülve a „nem ejtünk foglyokat” szabállyal – sokkoló következményekre vezetett. És nem pusztán arról van szó, hogy a korlátlan hatalom – mint megtapasztalhattuk – tűrhetetlenül magas társadalmi kockázattal jár. Az igazi probléma, hogy „a győztes mindent visz” elv a politika valamennyi résztvevőjét a hatalom bármi áron való megszerzésére ösztönzi. Ez élesen szemben álló csoportokra szabdalt és a hatalmi erőszak által vezérelt társadalom kialakulásához vezet.

Az alkotmány szerepe – egyebek mellett – az, hogy rögzíti a hatalom elosztásának azt a módját, amelyen a győztes nem változtathat kénye-kedve szerint. Az alaptörvény antidemokratikus módon történő elfogadása és szűk pártérdekek alapján történő rendszeres újraírása viszont megfosztotta a társadalmat a hatalomelosztás legitim szabályától. A negyedik módosítás felrúgta a jogállami kereteket, és utat nyitott a kiszámíthatatlan méltánytalanságok előtt. Az ebből következő patthelyzet veti fel a „tudatlanság fátyla” elv alkalmazását. A hatalom elosztása – Rawls alapján – akkor tekinthető méltányosnak, ha abban a felek akkor állapodnának meg, amikor még nem tudják győztesek lesznek-e, vagy vesztesek. Eszerint még a választások előtt, amikor a jövőt elfedi a „tudatlanság fátyla”, kellene megállapodni a meghatározó hatalmi intézmények és pozíciók elosztásáról.

Állapodjunk meg tehát a választások előtt abban, hogy a majdani nyertes koalíció vezetője, a miniszterelnök, választ először, és azt mondja – csak a példa kedvéért –, hogy MNB-elnök. Erre a vesztesek így válaszolnak: köztársasági elnök, nyertesek: a parlament elnöke, a vesztesek: ügyészség vezetője, a nyertesek: ÁSZ elnöke, a vesztesek: választási bizottság vezetője, a nyertesek: médiatanács vezetője, a vesztesek: bírósági elnök és így tovább.

A kedves olvasó most nyilván arra gondol, a szerző megőrült. Belátom, hogy a javasolt elosztás szokatlan, de nem példa nélküli. Nemrég idézte fel Markó Béla a romániai forradalom idején – a marosvásárhelyi véres eseményeket követően – alkalmazott megoldásukat: „Ennek a választásnak az volt a módja, hogy a magyarok döntötték el, kik lesznek a megyei önkormányzat román tagjai, és a románok döntöttek a magyar tagokról. A javaslat persze magyar oldalról hangzott el, és román oldalról jött az ő javaslatuk, de a másik félnek mindig el kellett fogadnia” (Mancs, március 7.). A „körülmények hatalma” és az érintettek belátása, akkor és ott, a „természetes” politikai ösztönök által sugalmazottól alapvetően eltérő, mégis működőképes és méltányos megoldást hozott létre.

Amíg nálunk az érintett felek nem egyezkednek, addig az ország folyamatosan hanyatlik. Ez hosszú távon mindenkinek a legrosszabb. Egy ilyen helyzetet egyszer már átéltünk: a „rendszerváltás” idején, a kerekasztal-tárgyalások során! Az akkori folyamatot alapvetően a rawlsi logika vezérelte. Az 1989. június 13-án megkezdett, mintegy három hónapig tartó tárgyalások eredményeként az MSZMP, az Ellenzéki Kerekasztal és a harmadik oldal képviselői megállapodtak a békés átmenet elveiben és feltételeiben. Megállapodtak ezenkívül hat alapvető törvényjavaslatban, az alkotmány módosításáról, az Alkotmánybíróságról, a pártokról, a választásról, a büntető törvénykönyvről és a büntetőeljárásról. Ez a mód sikeresen vezérelte a békés rendszerváltást.

Magyarország mai helyzete meghökkentően hasonló a 1980-as évek végihez. Akkor, a slampos és széteső diktatúra egy évtizednyi stagnálása után a társadalom felismerte: alapvető változás nélkül folytatódik a leszakadás, míg a „rendszerváltás” a társadalom polgári újjáépítését és a felzárkózás esélyét kínálta. A megegyezés a szabad választások előtt megtörtént, és a felek elfogadták, hogy – függetlenül a választások eredményétől – ehhez tartják magukat. Ma hasonlóképpen több mint egy évtizednyi stagnálás áll az ország mögött. A folyamat szinte észrevétlenül kezdődött a Fidesz „székházügyével”, majd folytatódott, jóval láthatóbb módon, az MSZP és a SZDSZ „Tocsik-ügyével”. A romlás felgyorsult a Fidesz kétéves „választási” költségvetésével és a 2002-es – már elvesztett – választást követő osztogatásával. Erre tett rá több „lapáttal” a MSZP és Medgyessy Péter „jóléti rendszerváltása”. A 2006-os választás már a fékevesztett ígérgetés jegyében zajlott. A nyerteseket a realitásokra figyelmeztető őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után végleg elszabadult a pokol. A 2010-es földcsuszamlásszerű Fidesz-siker arról győzte meg Orbán Viktort, hogy jogot kapott a „győztes bármit megtehet” elv érvényesítésére. Ám felzárkózás helyett a leszakadás folytatódott, és ennek betetőzéseként az alaptörvény újabb módosításával – a külső megfigyelők szerint is – a Fidesz kilépett az európai jogállami keretekből.

Az ország előtt – szinte függetlenül attól, ki nyer – a következő alternatíva áll: vagy tovább zilálódik a gazdaság, szétesik a társadalom, és folytatódik a leszakadás, vagy – még a 2014- es választások előtt – a valószínűsíthető patthelyzetet megelőzendő, méltányos megegyezés születik a hatalom elosztásáról. Nem csupán a hatalom elosztásában, hanem az újraírandó alkotmány alapelveiben, a következő évtizedek kötelezően megoldandó feladataiban, sőt a megoldás kereteiben is meg kellene állapodni. Megegyezésre kellene jutni, hogy az egészségügy, a nyugdíj, az oktatás, a közösségi közlekedés stb. problémáit miként „kezeli” a majdani győztes.

A rawlsi modell nem azért tűnik utópikusnak, mert nem működőképes. Azért látszik kivitelezhetetlennek, mert a szemben álló politikai erők – amíg erre reményt látnak – ragaszkodnak a „győztes mindent visz” elvhez. Nekem úgy tűnik, az egyetlen esély: egy Nemzeti Kerekasztal körül helyet foglaló politikai pártok, civil mozgalmak közreműködésével – a rawlsi elvek alapján – méltányos hatalomelosztást és ígéretes fejlődési pályát létrehozni. Ez egyszer már sikerült, miért ne sikerülhetne másodszor is?

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.