A szovjet évtizedek nemcsak itthon tették tabuvá a magyar emlékezetet a Don-kanyarról, azt sem szerették, ha sokat emlegették, hogy a németeket az akkor már szocialistának számító országok csapatai kísérték. De hát az emberek nem felejtettek.

A 70-es években kijevi egyetemistaként hívott meg egy barátom egy társaságba. Nyári este volt. Álltunk egymáshoz préselődve – főleg ismeretlenek – egy harmadik emeleti erkélyen. Kiderült, hogy a mellettem álló fiú költő. Mondtam, honnan jöttem. – Ja, mondta, a magyarok. Ők gyújtották fel a háború alatt a falunkat. Én később születtem, de ezt otthon belém vésték.

Aztán később egy más társaságban is akadt egy már valamivel idősebb újságíró, akinek más vidéken, de a faluját szintén a magyarok égették fel. Ő kisgyerekként ezt személyesen is megélte.

A kinti háborús visszaemlékezésekben én a magyarokról semmit sem olvastam. Viszont nemritkán megjelennek a románok. Ők a viszonylagos pozitív hősök. A németek hittek a megszálló rendszer körleveleiben, beszolgáltatási kötelezvényeiben, túszszedési kvótáiban. Velük nem lehetett alkudozni, a románokkal viszont igen. Mindenki tudja, hogy Transzdnyisztriába (Délkelet-Ukrajnába) deportálták és ott elpusztították a román zsidóság egy részét. S hogy a megszállás első heteiben – németekkel együtt, azok napszámosaiként – zsidók tízezreit lőtték tömegsírokba. De ez valahogy az akkortájt megszálltak máig élő sztereotípiáiból eltűnt. Szó sincs arról, hogy szerintük a románok különösképpen humanisták lettek volna. De a helyiek emlékezetében sokszor megvásárolható, alapvetően békés és korrupt rendcsinálók, s nemritkán embermentők voltak. Vagy némi megmaradt ékszerrel, készpénzzel ilyeneket lehetett csinálni belőlük. A megszállt Ukrajnában csak ott maradhattak egyáltalán zsidók életben (bár önmagában ez sem volt életbiztosítás), ahol románok voltak a megszállók.

Egy memoárkötetben olvasom, hogy az emlékező városkájától talán negyven kilométerre délre volt a határ a német és a román övezet között. Ő már egy ideje a német zónában bujkált, de szorult körülötte a tér, lassan már senkire sem számíthatott. Azután valahogy átszivárgott a másik zónába, és megmaradt. Ilyesmit magyarokról sehol sem olvastam, az ellenkezőjét viszont igen, Goebbels naplójában, aki a magyar katonák brutalitásától az ukrán parasztok németek által kivetett terménybeszolgáltatási kötelezettségeit féltette.

A lengyelek és az ukránok közötti, a világháború alatti legvéresebb konfliktusok köztudottan ’43-ban Volhiniában voltak. Az ukrán nemzeti szélsőjobb támadásainak több tízezer lengyel esett áldozatául. Aki lengyel megmaradt, elmenekült. Nekem is van ismerősöm, aki gyerekként ott volt a volhiniai menekültek között. Most szimpóziumokat rendeznek a kibékülés messzi reményével az érdekelteknek. Egyelőre hiába. De sok-sok tanulmánykötet jelent meg a történtekről. S azokból többek között kiderül, hogy a szóban forgó területeken formálisan magyarok vagy magyarok is voltak a megszállók. Először semmit sem tettek a helyzet pacifikálására. Talán nem is értették, hogy mi történik. Azután rájöttek, próbálkoztak, de igazán nem állítottak meg semmit.

Majd előbukkannak magyarok, engem, a laikust meglepve, 1944 augusztusában a híres varsói felkelés kirobbanásánál. S nem a lengyel oldalon. A felkelés, még a Kaczynskiak alatt berendezett emlékmúzeumában találok egy korabeli, magyarul írt lengyel röplapot. Kiderül, hogy a felkelést megfojtó német csapatok között magyar egységek is voltak, vagy legalábbis a lengyelek ilyenekről tudtak. S a szöveggel őket próbálják átállítani, fegyvereik átadására felszólítani. – Ez a történelemben az utolsó esély, hogy a jó oldalra álljatok – írja a röplap. – Ha megteszitek, a háború utáni nagy ítélőszékeken mellettetek fogunk tanúskodni.

Egy picit utánaolvastam. A keleti fronton magyar csapatok harcoltak Délkelet-Belorussziában is. Amikor az őket felügyelő vagy integráló német csapatokat a belorusz frontok visszanyomják, azokkal együtt lengyel területekre kerülnek, s ’44 nyarán valóban ott vannak Varsó környékén. A felkelés váratlanul tör ki, a németeknek katonák kellenek az ügy kezelésére. Nyilvánvalóan használni akarják a kezük ügyébe került magyar egységeket is. Egy részük azonban valóban nem akar harcolni a lengyelek ellen. Olvasmányaim szerint ők augusztustól fokozatosan hazatérhetnek Magyarországra. Nyomát nem találtam, hogy megbüntették volna őket. De úgy látszik, nem mindenki jött haza. Egy angol hadtörténeti munka idéz egy varsói ’44. szeptemberi német forrást, amelyik külön megdicséri a magyar huszárokat, akik a felkelés alatt tartották a Visztula vonalát, amíg ők a városban harcoltak.

Amikor a 70-es években magyar ösztöndíjjal Kijevbe mentem tanulni, egy idős szomszédunk, Mihály bácsi mindenféle tanácsokkal látott el. Intelligens, tájékozott, egykori mérnökkari tiszt volt, aki végigcsinálta a keleti hadjárat első felét, ’41 őszén ott volt a frissen bevett Kijevben. Tőle hallottam először arról, hogy voltak falvak, különösen ott, ahol az egykori szovjet kolhozszervezők nagyon durvák voltak, ahol az ukrán parasztok a bevonulókat nem fogadták ellenségesen. De azután, amikor megismerték a megszállás hétköznapjait, minden megváltozott. Talán tőle hallottam először a magyar „partizánvadászokról”. Valószínűleg német tükörfordítás, de magyarul is szerves kifejezésnek tűnik. Akárhogy is van, a XX. század egyetlen magyar embervadász-alakulatairól lenne itt szó…

Az utolsó években megjelentek a másik oldalon is a megszállás hétköznapjairól kijevi háborús naplók, visszaemlékezések, levelezések. Árulás, kollaboráció, félelem, bosszú, értetlenség, a menekülés vágya. A legjobb szövegekben, amelyek talán megpróbálnak nem hazudni, természetesen más pozíciókból, de előbukkan az a világ, amelyről Mihály bácsi is mesélt.

Az első reakciók Krausz Tamás és Varga Éva Mária, az uralkodó magyar történelmi önképekben valóban paradigmaváltást is kínáló új levéltári gyűjteményére (A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, Levéltári adatok 1942–1947) kiszámíthatóak voltak. Elvben három reakció jöhetett szóba. Az elsőt, a szélsőjobb esetleges mozgását leszámítva, kizártam. Ez hangos csatazaj lett volna, harcos cáfolatok, denunciációk, a történtek megkérdőjelezése, eltagadása, vádak a szerkesztőkkel szemben. Ez már csak azért is nehezen lett volna elképzelhető, mert a megszállást az orosz, lengyel, cseh, ukrán területeken tömérdek dokumentumkötet, feljegyzés, jegyzőkönyv örökíti meg. Egyébként Ungváry Krisztián egy 2007-es angol nyelvű cikkében (egy eldugott hadtudományi lapban, a The Journal of Slavic Military Studiesban) bemutatja a magyar megszállás historiográfiáját. Részügyekben, de azért túl sok minden azért ismert ahhoz, hogy az egészet vissza lehetne temetni, elfelejthetőnek lehetne ismét nyilvánítani.

Kollégáktól kapott információk szerint a háborús magyar vezérkari iratokból is fontos részletek derülnének ki. Ilyen papírokat külföldi kutatók még tavaly is láttak, miközben elsősorban más foglalkoztatta őket. Merem remélni, hogy azok a dokumentumok azóta sem tűntek el. Tehát itt felháborodni a publikáció kapcsán senki számára sem kifizetődő.

Elképzelhető a jég megroppanása. Szaporodó részpublikációk a magyar hadsereg háborús iratai alapján. Előkerülő frontnaplók, már esetleg nem is élő szemtanúk családjainál lappangó feljegyzései, esetleg fotóanyag (a németek sokat fényképeztek kivégzéseknél, talán a magyar honvédek sem sokkal kevesebbet). Szóval, hogy lassan megszólal először valamilyen elismerő kórus, azután megjelennek a képet gazdagító társpublikációk, az ügy, amelynek a XX. századi magyar történelemben a holokauszt társkivitelezői felelősségéhez hasonló súlya van, elnyeri méltó helyét a magyar önképek újramodellezésénél. Én hiszem, hogy ez jön, e nélkül nagy baj lenne velünk a következő évtizedekben. De ehhez idő kell. Újabb bátor történészek, levéltárosok, dokumentaristák, akik először önmagukban vágnak bele, azután valahogy összekapaszkodnak. A dzsinnt néhány elszánt ember kiengedte, most már nehéz lesz visszadugni a palackba.

De egyelőre a harmadik reakció idejét éljük. A szerecsenmosdatókét, a történteket elszigetelni, lenullázni akarókét. Akik legszívesebben hallgatnának. S tulajdonképpen hallgatnak is, ahogy az tabutörést körülállók között általában szokásos. Ezt tennék, ezt tették volna a holokauszt kapcsán, de azt büntetnék, kint erősek a nyilvánosságot követelő vagy elváró politikai szövetségesek, patrónusok. A néhai ukrán, belorusz parasztoknak, vidéki orosz gyári munkásoknak nincsenek ilyen szövetségesei. Ha a dolog önmagában marad, meg fogják próbálni sokan eldugni.

1945 májusában, amikor az amerikaiak bevonultak Németországba, a koncentrációs táborok környékén élő ápolt polgárok azt állították, hogy nem tudnak semmiről. Akkor az amerikai nevelőtisztek szépen sorba állították őket, odavitték a buchenwaldi, dachaui hullákhoz, és vagy csak végig kellett állniuk hosszú sorokat, hogy megtapasztalják a szagokat, vagy esetenként már oszló gyermekhullákat kézbe kellett venniük, és részt kellett venni eltemetésükön. Mindenről filmek készültek. Ilyeneket magam is láttam. E pillanatot a magyar háborús tapasztalatok e szeletének feldolgozásánál elmulasztottuk. S ma már sem a tettesek, sem a tanúk nem élnek. Az áldozatok kortalanok, s ha úgy tetszik, magukra maradtak. Adoptálnunk kellene néhányat közülük.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.