Uj Péter: Atomlady, halál, napalm
Brixtonban, Dél-London fekete karibi bevándorlók és fehér munkások lakta negyedében hétfő este ünneplő társaságok jelentek meg az utcán, sörökkel, transzparensekkel, énekelgetve. Kisebb bulik szerveződtek itt-ott. Margaret Thatcher halálát ünnepelték. A rigmusok és transzparensek szövegeit bőven idézte a brit sajtó, volt döglött szukázástól az obligát tejtolvajozásig minden. Mit lehet erre mondani? Igazán fejlett és kifinomult demokráciákban, mint a miénk, elképzelhetetlen lenne, hogy halott politikust így gyalázzanak. (Minálunk fordított a helyzet, a „jót vagy semmit” szabály erősebb mindennél, így aztán mindenki zsenivé, sőt világhírűvé válik a halála pillanatában.)
Thatcher asszony mindig megosztó figura volt, nem a szó gyurcsányi értelmében. Igazi „történelmi érdemeit ma már ellenfelei sem vitatják” formátumú politikus volt, de mindig is gyűlölte a fél ország. Egy gazdaságilag megroggyant, mély társadalmi válság jeleit mutató Egyesült Királyságot tett évtizednyi kemény munkával a világ egyik vezető gazdasági és politikai hatalmává. És a kemény munka itt tényleg azt jelentette, hogy a fél ország lázongott, városrészek álltak lángokban, minden hétre jutott egy barikádos-rendőrattakos sztrájk, autóborogatás. Tévéostrom éveken át.
De elemzik a pályáját most eleget, inkább laikusban maradok.
Szóval, amikor ez a Tecser-Tecsör-Szecsör-Szecser miniszterelnök lett, akkoriban én éppen híradónézésre érett (értsd: esti mese után a filmig még fenn maradhat) gyerek voltam. És féltem tőle nagyon. Ha megjelent Varga József vagy Ipper Pál mögött egy kicsit szemcsés fekete-fehér fotón az a könyörtelen, hideg tekintet, az a valószínűtlen formájú ufófej – hiába nevelt bátor békeharcosnak az úttörőmozgalom, aznap biztos atomháborút álmodtam. Piszok nagy mázlija volt a kor kommunista propagandájának, hogy két ilyen alien-gyíkemberfejű vezére lett az antikommunista, neokonzervatív forradalomnak, mint Thatcher és Ronald Reagan. Mellettük még Brezsnyevet is el lehetett adni jóságos medveapónak, Kádárt is kopasz tatának.
Furcsa most utólag olvasgatni, hogy milyen gondosan formálták Thatcher imázsát, milyen divatosan öltözködött. Énnálam a kommunista propaganda elérte célját: Thatcher az atomháború félelmetes gyíkarca maradt.
Már nagyobb gyerek voltam, Thatcher pedig már második miniszterelnöki ciklusának is végén járt, amikor beszereztem első igazi punklemezemet, az Exploited Let’s start a war! című albumát. Nem túl jó lemez egyébként, inkább a borítógrafikája miatt lett népszerű itthon, évtizedekig ez volt minden második punkpólón: halálfej irokézfrizurával. A lemezcím a falklandi háborúra és persze Margaret Thatcherre utal.
Aztán szép lassan csak eljutott hozzánk, angolul alig valamit gagyogó, Nyugatra csak a vasfüggönyön át pillogó, késő kádári kamaszokhoz, hogy az egész imádott brit punk egy nagy, összenemzeti Thatcher-gyűlöletben fogant. Ahol megszűnt az angol nehézipar, gyárak dőltek össze és bányászszakszervezetek süllyedtek el, iparvárosok peremkerületeiben, londoni munkásnegyedekben állástalan, dühös, szakadt és részeg fiatalok alakítottak jobbnál jobb zenekarokat, hogy ritmusra gyűlölhessék Thatchert.
Brixtonban, ahol a volt miniszterelnök halálát hétfőn trágár szlogenekkel és transzparensekkel, meg persze egy kis emlékgyújtogatással ünnepelték, harminckét éve két és fél ezer rendőr állt harcban napokig több ezer fiatallal. A lázadást két évvel az események előtt szinte megjósolta Paul Simonon helyi lakos, a Clash basszusgitárosa a Guns of Brixton című számban. Minden idő legeslegjobb, fehér ember által szerzett reggae-basszusmenete.
Amilyen kellemes-zavarbaejtőn bonyolultak ezek az emberi társadalmak és történetek, nekem ma az égvilágon semmilyen gondot sem jelent egyszerre lelkesedni Thatcher és mondjuk a Clash életművéért, a „kíméletlen, embertelen elitizmusért” és a Napalm Deathért. Sőt, mintha egyre inkább összeállni látszana az egész.
