Idézek egy két hete szült kismamát: „Lehordják a romákat az ápolónők, a szülésznők, azt mondják: Ti a családira szültök, ti nem dolgoztok, miránk szülitek a gyerekeket, nekünk kell majd titeket eltartani az adónkból! Nem mertem visszabeszélni, mert akkor megszenvedtetnek. Az injekciót is olyan durván adták, hogy fájjon, belém vágják. A tanuló szülésznő azt mondta nekem: Agyonverlek! Azért mert nem volt idejük az ágyat szétszedni, gyorsan jött a gyerek, a fejét kétszer visszanyomták. Magamra hagytak, a szülésznő nem nézett rám, amikor szóltam, akkor sem jöttek, csak azt mondták hogy: Mindjárt jövök! Amikor már jött volna a gyerek, akkor azt mondták, hogy ne nyomjál, mert agyonverlek. A szülészorvosnő nem adott érzéstelenítő injekciót, amikor összevarrt, azt mondta, nem kell. A cigányok és a magyarok külön vannak, nemcsak hogy külön folyosón, hanem két egymástól teljesen lezárt területen. A magyarokhoz nem mehettek be a romák, és fordítva. Láttam, hogy a magyaroknak bevitték az ebédet tálcán. Két éve is szültem, és akkor sokkal rendesebbek voltak. Nem gondoltam, hogy most már ilyen nagy lesz a faji megkülönböztetés. Én már nem megyek vissza oda soha. Elköttetem magam, és soha többé nem fogok szülni.”

Idézhetnék rengeteget a nekem küldött panaszokból. Egy másik levélből: „Amikor a miskolci Szentpéteri kapui kórházban szültem a legkisebb lányomat, megkérdezte az orvos, hogy kell-e még gyerek nekem. Azt mondtam, egyelőre nem, de majd később igen. Erre ő belém nyúlt, nagyon fájt, és azóta nem estem teherbe, már 7 éve. Egy másik orvosra is emlékszem, az kétszer is azt mondta nekem, hogy macskát fogok szülni, nem gyereket. Amikor megszültem a nagyobbik lányomat, egy külföldi nevű orvosnál, doktor Mise vagy ehhez hasonló neve volt, akkor azt mondta nekem: most felvágunk, akár a disznót. Császármetszést kellett alkalmazni. Nem várta meg, amíg az érzéstelenítés hat, gerincérzéstelenítést nem is adott, úgyhogy éreztem, amikor felvágta a hasamat. Aztán mikor meglett a kislányom, mivel nagy haja volt, azt mondta, hogy itt van a kis Bodri kutya. Nyolc hónapra született 1 kiló 40-nel, de én ezt nem tudtam, mert nyolc napon keresztül nem tájékoztattak, hol van a kislányom, elvitték egy másik kórházba, de ezt nem mondták meg nekem.”

Egy harmadik eset: 2011-ben született a kilencedik és 2012-ben a tizedik gyermeke a kismamának. Mindkét alkalommal a következő történt meg vele: a megyei kórházban szült, és sajnos kifogta a cigány asszonyok körében rettegett rasszista szülésznőt. Akárhogy könyörgött a szülésznőnek, hogy hozzon ágytálat, nem hozott. Hagyta, hogy a gyermek a sz... ba szülessen bele. Pedig órákig könyörgött Mónika, hogy adjon ágytálat. Utána pedig az orvos előtt leszidta őt, hogy miért nem szólt. Mónika elpanaszolta az orvosnak, aki próbálta őt megnyugtatni, az orvos már kedves volt hozzá.

Saját életemben is élesen nyomon követhető volt a kórházi szegregáció erősödése. 1984 és 2003 között hét gyermeket szültem, és valóban hálás vagyok a kiváló és lelkiismeretes orvosoknak és ápolónőknek. Azonban a tények a következők is: 1984-ben Nyíregyházán egy szobában voltunk kb. harmincan, cigányok és magyarok vegyesen. Mellettem egy cigány asszony feküdt. Nagyon sokat nevettünk. Ott éreztem magam a legjobban.

1986-ban és 1988-ban Dombóváron született két gyermekem. Előfordult cigányozás a kórházban, de még nem volt szegregáció. 1990-ben Miskolcon szültem. Akkor is egy szobában voltunk magyarok és cigányok. Arra emlékszem, hogy egy cigány fiatalasszony megmentette egy magyar életét, mert elfelejtették az infúziót kivenni, és majdnem levegő ment a kismamába. 1997-ben szintén Miskolcon szültem. Akkor nagyon megdöbbentem, mert azt mondta az orvos: „Maga tanár, keresünk önnek egy jó szobát”. (Magyarán, ahol nincsenek cigányok.) Itt már elkezdődött valami.

1999-ben Miskolcon már kialakult a szegregáció. Szigorúan külön szobában voltak a magyarok és a cigányok. 2003-ban a szegregáció más formát is öltött. Nagyon megdöbbentő volt. A fizetős betegek a földszinten voltak modern szobában, amihez fürdőszoba és vécé tartozott. A nem fizető magyar betegek (pl. én) egy másik folyosón voltak, ahol a vécé a folyosón volt. A cigány asszonyokat pedig feltették a második emeletre. Amikor megszültem, és kinyílt a szülőszoba ajtaja, ott állt Tündike nevű cigány barátnőm, aki ruhákat árult a kórházban. Persze hogy nagyon megörültünk egymásnak. Valószínű, hogy ezután azt hitték, én is cigány vagyok, mert feltettek a második emeletre. Nagyon örültem, mert egy fiatalasszony is ott volt, akit korábban patronáltam a Gyermekvárosban. Két fiatal cigány asszonnyal voltam együtt egy szobában, mindenben segítettek, mivel már 41 éves voltam, és jobban megviselt a szülés, mint őket. Másnap bejött az orvosnő, és el volt hűlve. Sűrű bocsánatkérések közepette mondta, hogy azonnal átvisznek egy másik szobába. Mondtam, hogy dehogy megyek át, jó itt.

Ezekről a dolgokról szerettem volna írni a Roma Kultúra Napján.

A szerző a Kiáltás az Életért Egyesület munkatársa

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.