Tehet-e, s ha igen, mit az irodalom az egyre aggasztóbb méreteket öltő elszegényedés, lecsúszás ellen? Ez volt a legfontosabb kérdése a hét végén rendezett Szépírók Fesztiváljának. Persze hogy tehet, vághatjuk rá azonnal, hiszen megrendítő erejű művekkel keltheti fel a szolidaritás érzését. De tényleg van erre esélye egy olyan társadalomban, amely lassan az ellenvéleményt sem tiszteli, nemhogy a szegénységet? Szolidaritásra most is akadnak példák (például lapunk is szervezett adománygyűjtő akciókat, mikor újságíróink szembesültek a riporttémául választott elkeserítő állapotokkal).

Tenni akaró civilek, jóérzésű emberek mozdulnak meg időnként, mert nem bírják elviselni a környezetükben nélkülöző embertársaik helyzetét. A legszomorúbb viszont az, emelte ki Závada Pál, hogy a kormányzat épp erre számít, és ezekre az emberekre tolja rá a felelősséget és a segítség vállalását, miközben az közös dolga lenne hatalomnak és civileknek.

És igen, nagyon hiányoznak azok az írók, akik annak idején képesek voltak bevilágítani a nyomor legsötétebb bugyrait is. Fontos lenne most nagyon József Attila vagy a csak nemrég meghalt Tar Sándor, aki a legtöbbet tudta a rendszerváltás veszteseiről. Miközben azonban Tar minden sora ma is és fokozottan érvényes, nem nagyon tudunk arról beszámolni, hogy novelláskötetei újrakiadásai után kapkodnának a szegénységről behatóbban érdeklődő olvasók.

Így igazat kell adnunk Spiró Györgynek, aki szerint az úri, polgári közönség szemében sosem lesz igazán sikeres a másik Magyarországról tudósító mű. A szolidaritást is csak addig lehetett felkelteni, amíg élt az illúzió a közönségben: belátható időn belül (még) jobbra fordul az ő élete is. Amióta ez az illúzió elveszett, nagyobb teret kap a szegénység kigúnyolása (azt sugallják, hogy az inkább a lustaság egyfajta szinonimája), hovatovább gyűlölete. Persze ez lehet saját tehetetlenségének gyűlölete is. És ilyenkor persze hogy jobban kézre áll a felhőtlen szórakozást kínáló színház és film, a bestseller, amely nehéz sorsú gésákról vagy lecsúszott szultánfiakról mesél a maga színes módján.

Vajon mit érne el ma egy magyar Dickens vagy Móricz, akik helyenként a maguk romantikus közhelyeivel felrázták olvasóikat, és nemegyszer kormányzati beavatkozást is elértek, megváltoztatva például az angol lelencházak borzalmas világát? A kérdés teoretikus, hiszen a társadalmi mobilitás ma olyannyira megszűnt, hogy már a szegénység reménybeli szószólóit sem engedi kitörni a nyomorból. Hogy is lehetne írója a mélyszegénységben élőknek, ha már az iskola is kirekeszti őket? Talán a tévé vehetné át leginkább a folytatásos regények egykori, figyelemfelkeltő hatását. A kereskedelmi tévék részben már hallják is ezt a sürgető hangot, ám a közszolgálat süket. Új sorozatukban (az Életművész) az élet élvezetéhez nyújtanak lelkes recepteket.