A városi ember kissé lesajnáló értékelése szerint a parasztnak semmi se jó: egyszer azért sír, mert szárazság van, máskor meg a sok eső miatt panaszkodik. Erre persze csak egyetlen értelmes válasz van: tessék kipróbálni, milyen érzés az, amikor az egész évre szóló terveinket tönkreteszi a több hónapos aszály, netán egyetlen félórás jégverés.

Ez a kockázat a termelés természetes része ugyan, de amit az időjárás mostanában művel a térségünkbeli gazdálkodókkal, az már a számítható rizikók mértékén régen túl jár. A telet idéző márciusi hideget, a sokéves rekordokat döntő év eleji csapadékmennyiséget bizonyosan az idén is megsínyli majd a termelés – ha így megy tovább, a tavalyi aszályhoz hasonlóan most is százmilliárdos tétel lehet a kiesés. A természet ugyan képes csodálatos öngyógyításra is, de a belvíz alá pállott búzavetés aligha tér már magához, ahogy a hóba-sárba fulladt tavaszi munkákat is nehéz lesz pótolni. Komoly károk lesznek tehát megint a magyar határban, és nem is éreznénk már magunkat itthon, ha nem indulna meg a számháború arról, hogy mennyit is kéne azok enyhítésére fordítani.

Az ellenzék az állami kárenyhítési kassza bővítését szorgalmazza, amire a minisztérium ugyan még hivatalosan nem válaszolt, de borítékolható, hogy pontosan ugyanazt fogják mondani, mint egy, két, vagy akár öt évvel ezelőtt is a mindenkori kormányzat: előbb várjuk ki a dolgok végét, utána számolgassunk. És ha már matekozunk, elgondolkodtató adatokba botlunk. Az idei év elején az agrártárca bejelentette, hogy megkezdik a tavalyi, százmilliárdos aszálykárok enyhítésére szánt összegek kifizetését, és mintegy jó hírként hozzátették: az idén „minden pályázó igényét teljesíteni tudja a költségvetés, visszaosztásra nem kerül sor”. Lefordítom: a 8,3 milliárd forintos tervezett keretből csak 7,8 milliárdot kell kifizetni 4400 jelentkezőnek, mert több igény nem érkezett. A fura helyzet fő magyarázata a kárenyhítési eljárás mechanizmusában rejlik. A pályázónak pecsétes papíron számot kell adnia az előző öt év termelési eredményeiről, köztük a terményenkénti hozamokról, értékesített mennyiségről és az árról is.

Az ilyesmit a mi gazdálkodóink nem nagyon szeretik. Nem hivatalosan ugyan, de azért kiderült az is, hogy a kárenyhítés érdekében elszámolást is vállaló jelentkezők erős többsége abban a versenyszférában működik, amelyet a jelenleg érvényben levő kormányprogram különböző módszerekkel korlátozni próbál. Ez az a kör, amely bevételeivel nemcsak hogy elszámol, de adót és minden egyéb közterhet is folyamatosan fizet. A mai hatalom által annyira kedvelt családi és kisgazdaságok többsége a fogát szíva befizeti inkább a kötelező pár ezer forintos termelői hozzájárulást a kárenyhítési alapba (mert az adóként behajtható), de inkább veszni hagyja, mintsem egyszer valóban elszámoljon is azzal, mit és mennyiért csinál. Helyette panaszkodik, ha baj van, a jó év hasznát pedig csendesen és adómentesen zsebre rakja. Ennek a helyzetnek is megvan a maga (költségvetési) kára. Gyaníthatóan ez sem kevesebb százmilliárdnál.

2013. április FOTÓ: KONYHÁS ISTVÁN