A választásokig hátralévő időszakban szinte garantáltak az újabb, magyar nemzeti érdekeket nem, csak orbáni célokat szolgáló konfliktusok, Budapest nemzetközi elszigeteltségének fokozódása. Nő az esélye az elvtelen, Magyarország stratégiai pozícióit veszélyeztető alkuknak is. Az érdemi korrekció a következő kormány feladata lesz. A sikeres külpolitika egyszerre alapul a célkitűzések helyes meghatározásán, a belső és külső adottságok reális felmérésén, és az ehhez rendelhető nemzetközi támogatás megszerzésén.

E három pillér közül ma egy sincs a helyén. A magyar külpolitika, az országgal együtt ismét súlyos válságba jutott. Ez egyenes következménye a tévútra vezető ország- és jövőképnek, az Orbán-kormány európai normákkal ellentétes értékválasztásának, a magyar jogállamiság, a gazdasági és társadalmi bizalom lerombolásának. Orbán olyan küzdelmet próbál hősies „szabadságharcnak” beállítani, amely nem össznemzeti, hanem a hatalmi elit parciális érdekeit szolgálja. Az átmeneti belpolitikai haszon romló versenyképességben, megszűnő munkahelyekben, emigráló fiatalságban mérhető károkkal jár együtt az ország számára.

Az orbáni hatalmi centrum torz képpel rendelkezik mind a magyar adottságokat, mind a nemzetközi környezetet illetően. Tévesen méri fel Magyarország képességeit és tartalékait, túlbecsüli hazánk nemzetközi súlyát. Mindezt súlyosbítja az orbáni féligazságok és tévhitek sora a magyar külpolitika nemzetközi környezetéről. Orbán hobbes-i világképe a nyugati világ gyors hanyatlásán, egy rohamosan gyengülő Egyesült Államok és egy középtávon dezintegrálódó Európai Unió vízióján alapul. A miniszterelnök saját etatista-abszolutista hajlamaitól vezérelve veti bizalmát az államkapitalista keleti modellbe, noha nyilvánvaló, hogy Magyarországot sem természeti erőforrásai, sem belső piacának mérete és pénzügyi lehetőségei nem teszik alkalmassá annak sikeres alkalmazására. A kormány elleni nemzetközi balliberális összeesküvést vizionáló elméletek teszik fel a koronát erre e zűrzavaros látásmódra.

Az első két pillér helytelen meghatározásából egyenesen következik a harmadik kudarc: az Orbán-kormány alig talál támogatókat politikája véghezviteléhez. Értékválasztásai miatt nyugati szövetségeseinek többsége elfordul tőle. Az Egyesült Államok, az európai uniós intézmények és a meghatározó európai kormányok Budapest iránti bizalma mélypontra esett. Szépen kirajzolódik ez a Policy Solutions 2013 februári elemzésében, amely megállapítja, hogy a 27 uniós tagállam közül tizenöttel kerültünk diplomáciai konfliktusba 2010 májusa óta, jellemzően a demokrácia-, jogállamiság- és piacgazdaság-ellenes kormányzati lépések miatt.

Mindeközben kudarcot vallott a „keleti szél” koncepciója is. Illúzió volt azt gondolni, hogy az érdekalapú kapcsolatrendszerek majd helyettesítik hagyományos szövetségeseinket, hogy Kína, Oroszország, Azerbajdzsán vagy Szaúd-Arábia a két szép szemünkért, minden kötöttség nélkül pótolja a nyugati pénzügyi forrásokat, piacokat és befektetéseket. A minőségi ugrás mindeddig elmaradt, miközben több esetben morálisan elfogadhatatlan gesztusokat tett a kormány. Ennél már csak egy „valódi áttörés”, például egy Magyarország energiadiverzifikációs stratégiáját veszélyeztető moszkvai üzlet ára lenne súlyosabb, amelyet Magyarország polgárai még évtizedekig nyöghetnek.

Hogyan rángatható ki ebből az árokból a magyar külpolitika? Amíg az alapvető európai normák és stratégiai célok tekintetében nincs konszenzus Magyarországon belül, addig illúzió azt a külpolitikában keresni. Hamis eredményre vezetne a konszenzuskeresés, ha nincs egyetértés alapvető értékválasztásunkban: a demokrácia és jogállamiság, a szociális piacgazdasági modell, az euroatlanti irányultság, a szövetségesi kötelezettségek következetes felvállalása és a múltba révedő nacionalista konstrukciók elvetése tekintetében. Az utóbbi kivételével 2010 előtt e konszenzus létezett. Az első Orbán-kormány idején is.

A következő lépés a „jelentéktelen kisállam kontra dicsőséges nagyhatalom” álvitájának meghaladása, a magyar külpolitikai közép megtalálása. A külföld osztatlan szeretete nem sikerkritérium. Partnereink, mindenekelőtt szövetségeseink tisztelete viszont igen. Ezt pedig csak értékvezérelt, az ország valós érdekein alapuló, problémamegoldó és nem feszültségfokozó, kiszámítható, de egyben helyzetteremtő külpolitikával lehet kivívni. Magyarul, olyan ügyekben érdemes –kulturáltan – konfliktust vállalni, amely a tényleges nemzeti érdeket szolgálja.

Összhangban alapvető értékválasztásainkkal, de illúziókat nem kergetve kell tudnunk szövetségesi rendszerünkön belül és kívül is bemérnünk a változó erőviszonyokat. Egy haasi a polarizálódó világban az Egyesült Államok súlyának csökkenése relatív, az USA még évtizedekig a világ első számú nagyhatalma lesz. Az Európai Unió az eurózóna válsága nyomán a többsebességes integráció irányába halad, egy erős belső maggal. Magyarországnak érdeke a transzatlanti kapcsolatrendszer erősítése, a NATO jelenti biztonságunk első számú garanciáját. Az európai politikai integrációban való részvétel az egyedüli útja az uniós életszínvonalhoz való felzárkózásunkhoz szükséges kohézió és szolidaritás biztosításához. Mindeközben érdekünk a globális nyitás a jövő gazdasági erőközpontjai felé. Ceterum censeo: értékeinket nem feladva.

Cezúra kell a nemzetpolitikában is: középpontjába ismét a határon túli magyarság érdekeit és nem ideológiai és belpolitikai megfontolásokat kell állítani. Ironikus, hogy ma épp az anyaország kormánya nem tartja tiszteletben azt az autonómiát, amelyet – joggal – követel a határon túli magyar közösségeknek. A külpolitikai középnek arra kell törekednie, hogy könnyített állampolgárság és a határon túli magyarok parlamenti képviselete az összetartozást, és ne a megosztást, a nacionalizmus szítását képviselje. Szomszédainkkal cél a történelmi megbékélés, a kapcsolatok javítása, többek között a közös kormányülések gyakorlatának helyreállításával. Időnként persze elkerülhetetlenek a viták. Ezért is kulcsfontosságú Magyarország nemzetközi tekintélyének helyreállítása: a határon túli közösségeket érdemben megvédeni csak erős nemzetközi hátországgal tudjuk.

A magyar külpolitika ma avítt premisszák és konstrukciók alapján operál. Abszolútumokban gondolkodunk a szuverenitást illetően, miközben számos területen már csak annak illúzió ját kergetjük. Állandó „tengelyeket” akarunk építeni, miközben az unión belül a rugalmasan alakítható koalíciók működnek jól. Képtelenek vagyunk nagyfelbontású képet alkotni a körülöttünk zajló eseményekről, nagyrészt kimaradunk a jövőt alakító nagy vitákból. Nem látunk ki a Kárpát-medencéből. Új rendszerszemléletre, globális tudásbázisra, tudatosan épített és gondozott nemzetközi kapcsolati hálóra van szükség. Egy felgyorsult világban operáló EU- és NATO-tagországként újra kell gondolni az Európa-, kül- és biztonságpolitikai intézményrendszer külső és belső interakcióit, dinamizálni kell az információáramlást és a döntéshozatalt.

A Külügyminisztérium személyzeti és szervezeti politikája, nagyköveteink kormányváltást követő tömeges hazahívása, majd a politikai tisztogatás jellegű lefokozási és elbocsátási hullámok erősen akadályozták a magyar diplomáciát. Magyarország nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy két párhuzamos Európa- és külügyi szakembergárdát tart fent. Mindeközben a konzervatív oldalon ma is létező, de egyre gyengülő „nyugatos” szárny alig hallatja a hangját. A magyar külpolitikai középhez, a szélsőséges, Európa- és Amerika-ellenes hangok partvonalra szorításához, a demokratikus pártokon átívelő konszenzus újrateremtéséhez rájuk is szükség van.

A szerző volt külügyi szakállamtitkár, a washingtoni Atlanti Tanács Eurázsia Központjának igazgatóhelyettese, a Haza és Haladás Egyesület alapító tagja

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

MARABU RAJZA