Az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának ülésén azt mondta: „A magyar közvélemény túlnyomó része, a magyar politikai elit elfogadta a területvesztést, mégis előjön az a gondolat, hogy Magyarországnak területi igényei lennének. Valószínűleg azért vetődik fel ez még mindig, mert politikai célokra jól lehet használni.”

Hogy most éppen honnan bújt elő a gondolat, nem tudni, Martonyi azonban téved. A magyar nemzet és a politikai elit többsége nem elfogadta Trianont, hanem beletörődött, annál is inkább, mert az immár csak virtuális határokkal elválasztott politikai nemzetállamok Európai Uniójának létrejöttével értelmetlenné váltak a területi viták. A magyarság és a politikai elit (főként szélsőséges) kisebbsége viszont nem tud beletörődni Trianonba, mert a történelem számára ott kezdődik, és ott is ér véget. Trianont ezért tényleg jól fel lehet használni politikai célokra, főként, ha a hatalom a szélsőjobb szavazatok felé tekinget, és szüksége van a hangulati közösség fenntartására.

Azon pedig Semjén Zsolt nemzetiségügyi kormányfőhelyettesnek kellene elgondolkodnia, érdemes-e ezeket az érzelmeket felkorbácsolnia azzal, hogy március idusán paripán üget be a székelyföldi Kézdivásárhelyre magyar nemzeti ünnepet ünnepelni. Esetleg Kövér Lászlónak is kellene azon elmélkednie, hogy bár a magyar diplomácia soha nem volt igazán sikeres a románnal szemben, a bukaresti válaszlobogó újabb pofonjáért érdemes volt-e a magyar Parlament épületére felhúzatnia a szinte nem létező székely zászlót.

Súlyos mulasztása Brüsszelnek, hogy a szovjet birodalom bukásának eufóriájában, az unió bővítésekor nem ültette egy asztal mellé a kelet-közép-európai államok képviselőit. Akkor még talán megállíthatta volna a populista nacionalizmus fertőzését. Ám az unióban sem nagyon akaródzik szembenézni a nemzetiségi kérdés súlyával. Nem csak Európa e csücskében, mert éppen a skótokkal meg a katalánokkal is kezdeni kellene valamit.

Közösségi választ kellene adni az autonómiaviták egyik fő forrására, hogy például Budapest szerint léteznek kollektív nemzetiségi jogok, a szomszédos államok többsége viszont úgy véli, a kisebbségi jogok az egyén védelmére korlátozódnak. Szinte már abszurd tehát Martonyi „területi igénytelensége” a XXI. század uniós Európájának közepén. És bántó az ellentmondás a külügyminiszter szavai és a kormányfő unióellenes, a politikai nemzetállamok nem közös, hanem szuverén felvirágzását hirdető meggyőződése között.

Mindezt voltaképp felesleges is felemlegetni. Magyarország ma mind gazdasági, mind politikai értelemben olyannyira súlytalan Európában, hogy csaknem mindegy, mit mond a miniszterelnök, a külügyminiszter, vagy éppen merre lovagol Semjén Zsolt. Viszont lehet rajta rágódni: miért kezdett söprögetni Martonyi egy szerinte patyolattiszta műhelyben.