Fut a nyúl a mezőn, és énekel
Megcsíptük a rezsiprolikat – darálja vidáman az államalapító Fidesz-ifjú. – Ezeknek annyi! Jól értettem: a sápkóros Bajnainak és az izgága, de mégis mindenről lemaradó Mesterházynak „annyi”, se fantáziájuk, se erejük nem volt egy rezsicsökkentő lépéshez. Bezzeg az ő főnökének. – Most aztán futhatnak a saját farkuk után. Hozzá nem értő seggfejek. – De az ország... A gazdaság... – Úgy hülyeség, ahogy van. Mindenki tudja. Na és? A miniszterelnök jól látta: az emberek hülyék. És világosan megmondta: a politikát nem százezer okosnak, hanem millió ostobának csináljuk. Aki ezt nem érti, az nem politikus. Kiből van több? Rezsiprolikból vagy ésszel élőkből?
Naná, hogy a rezsiprolikból, akik nézegetik a sárga csekkjeiket, akik 1260 forinttól elhiszik, hogy már minden jobb, és fontoskodva azt mondogatják a szomszédnak, végre gondoltak ránk, az meg a főnök képét tartja az esküvői képének a sarkában, és együtt szidják a diákokat, hogy neveletlenek, és az ő pénzükből szórakoznak, a cigányokat, hogy lopnak és rabolnak, merthogy a múltkor is. Még rájuk nyomunk egy gyógyszerárcsökkentést, Erzsébet-kártyás egyhetes meleg vízbe pisálást, hogy meglegyen a jó érzésük, és olyan frissen döcögnek szavazni, ahogy kell. Láttad már az új autómat?
Találj ki nekünk valami jó nagy ígéretet! – kéri az egyik szocialista vezető. Kelet-Magyarországon lehetetlen győzni nagy szociális ígéret nélkül. Tudom, hogy rossztól kérem, hogy ellenedre van, de most nem szabad budapesti értelmiségi fejjel gondolkoznod. Ez az, amit a Gordon se ért. Itt egészen más emberek élnek, egészen más helyzetben. A Jobbik nyomja nekik, hogy legalább tisztességes magyarok, és nem cigányok, a Fidesz, hogy kevesebb lesz a rezsi, megbasszuk a szolgáltatókat, előbb vagy utóbb nem kell majd fizetni semmiért, és mi meg itt állunk a nagy semminkkel. Ha ezek a szemetek benyomnak még két-három szociális injekciót, nekünk végünk! És mindegy, hogy később kiderül, tiszta víz volt gyógyszer helyett, mert a szerencsétlenek hinni szeretnének a gyógyulásban. – De az ország... A gazdaság...
– Igaz, én is tudom, de lásd be, hogy nyerni kell, és nem lehet nyerni ésszerű dolgokkal. Ha pedig nem nyerünk, nemcsak a mi, de a ti nyakatokon is maradnak ezek a gazemberek, és akkor nem lesznek már tekintettel semmire és senkire.
Athénban és Nicosiában, Bukarestben és Szófiában, Madridban és Lisszabonban, Rómában, és jé, Párizsban is, egymásra néznek értelmiségiek és politikusok – tanácstalanok. Mindenki tudja, hogy mit nem akar, de senki, hogy mit akar, vagy helyesebben, mit akarhat. Persze mégse mindenki: Berlusconi és Orbán például tudják, hogy mit akarnak, és a világmegváltó vagy technicista értelmiségi csodadoktorok is. Tanácstalan vagyok. A kész receptek – hazaiak és nemzetköziek – elfogytak. Mit enged a választó? Semmit. Mit hagy a külföld? Semmit. A társadalmi nyomorúság és elkeseredettség nő. A szeretet- és gyűlöletközösségek összeálltak. Vagy ti, vagy mi. Vezért vezér ellen. Ki kit győz le. Az ésszerű érvelés, a megbékítés, Monti és Bajnai halk szava, hatástalan... és unalmas. Adjatok vezért! Adjatok csodákat! „A Messiást nem józan emberek érveivel győzik le” – írta Czeslaw Milosz. Józan emberekből nem lesznek messiások.
A tanácstalanság keresést jelent. Nemhogy végleges válaszok, de végleges kérdések sincsenek. Ezért kérdezem magamtól: vajon a Kádár-kor talaján végbement első polgárosodásban, majd a ’96 és 2006 közötti második polgárosodásban létrejött számító, mindennapi érdekeit ismerő vulgáris népi civilizáció megsemmisült volna a válságban? Vajon igaz volt-e az ostoba panelproli mítosza, s mennyivel jobb a hülye rezsiprolié? Valóban pavlovi kutyareflexek munkálnak a magyar választókban? Orbán csengetésének hatására elindul a nyálelválasztásuk, akár kapnak kolbászt, akár nem? Az albuták és főbuták társadalmává lettünk, akik nem látnak tovább az orruknál, akikkel mindent el lehet hitetni?
Vajon nem az ellenzék veresége volt-e előbb, és utána következett az elbutulás? Nem azért fogadja-e el a nyilvánosság előtt a kétszer kettő öt ostobaságát, mert tudja, hogy a hatalom ezt szeretné, és még inkább, ha látja, hogy ez a hatalom tartós lesz? Csak nem fogok okoskodni a fennállóval szemben? A rezsicsökkentés és a különböző kampányok legalább fele részben azért sikeres, mert hatalmi kampány: bizonyítja, hogy ez a hatalom marad, és mindenre képes. Ha a választó azt gondolná, hogy a hatalom menni fog, nyíltan gúnyolódna a rezsicsökkentés ostobaságán. De eldöntötte, hogy marad – nincs ellenzék, nincs európai beavatkozás –, és akkor miért ne fogadná el a hatalom ajándékait. Ha az ellenzék élt volna a lehetőségével, felemelkedik. Nem élt, lehanyatlik. A Fidesz újraerősödése nem több, nem kevesebb, mint a győztes melletti kiállás vagy abba belenyugvás. Az ellenzék már meg volt verve, mire az orbáni ellentámadás célba ért. Ha az ellenzéknek lett volna 2013 januárjában vezetője, programja és egysége, ezáltal győzelmi esélye 2014-re, akkor a választó átmeneti és semmit nem érő intézkedésként kezeli Orbán kampányát. De az ellenzéknek se vezetője, se programja, se egysége, és így győzelmi esélye se volt.
A Hamlet eljátszható a megölt apa szelleme nélkül, miként a mi drámánk is a nép szellemének megjelenése nélkül. Csak akkor kevesen értik, hogy miért hadonászik és töprenkedik Hamletünk. Az ellenzék a nép nélkül játssza a darabot. Mondja, hogy érte, de sehogy se akaródzik vele. A legnagyobb zavarba jön az éhség menetétől és a lázongó diákoktól, a dühös bíráktól és a megalázott pedagógusoktól. Ti valamennyien Claudius-Orbán ellen vagytok, jaj de jó! – ennyit tud az egésszel kezdeni. A megnyomorított munkanélküliek és a kerítést átmászó diákok nem valóságosak. A Nép, a Diák, a Tűzoltó, a Közmunkás ideológiai absztrakció vagy kommunikációs báb. Orbán számára éhes, kivert kutyafalka. Ha dobunk nekik valamit, egymást fogják marni.
Értem én, hogy Orbán és Mesterházy népe egymást gyilkosan gyűlölő, elvakult, bosszúszomjas nép. Szoros érzelmi közösségek. Csúcsukon még szorosabb érdekközösségek. E nép mindig készen áll arra, hogy meggyalázza, aki a sérelmeken felülemelkedésről gondolkodik, aki megtagadja a közös bosszú érzelmeit. Itt világos a színpadon soha meg nem jelenő vagy néma és fenyegető tömegként fölvonultatott nép üzenete: kitartunk, meg fogtok dögleni! De mit szóljon ilyenkor a bosszútól és a véres indulatoktól rettegő másik nép? Nemcsak azoktól fél, akik egy másik érzelmi közösségben vannak, de a saját érzelmi közössége fölfokozott düheitől, indulatból elkövetett ostobaságaitól. Vajon nem mészárolta-e a jobboldal minden eszközzel azokat, akik az ő oldalán próbáltak kibújni a vérszövetségből? És álmélkodva ismerjük fel magunkban a bosszúszomjas és a megbékélésre vágyó népet.
Vajon nem érte-e sokkal nagyobb vereség a jobbközépet? A jogba kapaszkodó Ádert és az alkotmánybírákat, az ésszerűség és a minőség faláig hátráló Pokornit és a jobboldali tudomány és kultúra embereit, mint az ellenzéket? Vajon nem pofozták-e meg jobban az egészségügy és az oktatás, a helyi és a központi közigazgatás, a polgári városok és vállalkozások jobboldali szavazóit? Nem a jobbközép sajtó tulajdonosait és szerkesztőit, az Origo és az Index, a Heti Válasz és a Mandiner, a Kommentár és az Inforádió jövőjét kérdőjelezi-e meg az orbáni tartós hatalom? Nem őket veszélyeztetik-e státuszukban, tulajdonukban, sőt létükben? Politikailag hazátlanul, emberileg megalázva, nekik kell csak igazán két nyelven beszélniük: a kormányzati újbeszédet és az otthoni félelembeszédet. S a csalódott szociálliberális oldal mindent megtett, hogy a középen állókat, a tűzszünetet ajánlókat hátba lője. Nem vagy elég harcos, vagyis gyáva vagy! Nem mondod napi 24 órában, hogy Orbán Viktor mondjon le, Orbán Viktor gazember, gyenge vagy! Ha ez nem fasiszta állam, antiszemita vagy! Vágd szájon, kérlek! Szájon fogom vágni, kérlek!
Orbán sorra megnyeri a csatákat, de elveszti a háborút. Amikor Kádár egyenként megfélemlítette vagy megvette a fontos társadalmi csoportokat, e sikernek alapfeltétele volt: mindenki tudta, hogy itt vannak az oroszok, a hatalom megváltoztathatatlan. 1989-ben, éppen egy Orbán Viktor nevű fiatalembertől is megtudtuk: a hatalom megváltoztatható. Egy percre se higgyük, hogy Orbánnak sikerült kitalálnia a siker új receptjét. Nem. Az ellenzék dolgozik teljes gőzzel a bukás receptje alapján. De mihelyt kiderül, hogy az ellenzék halálfélelmében összefog, hogy Mesterházy és csapata fölfogja, hogy kettő több mint egy, és nem jobb neki vezetőként megbuknia, mint második emberként győznie, kisüt a nap. Amint Bajnai megtalálja a néphez szóló magyar–magyar szótárját és valódi párbeszédet kezd, érvényes tőmondatos üzeneteket küld, ugyanaz a rendes és megbízható fiú lesz, akinek korábban láttuk. Amint a szavazó megérti, hogy lesz kire szavaznia, akkor nevetség lesz az „adjunk minden rezsiprolinak karácsonyi ajándékcsomagot” orbáni program.
És a Fidesz polgári, jobbközép tábora is megérti, hogy 1985 és ’89 közötti MSZMP-hez hasonlatos vezetői és tagsági helyzetét akkor használhatja legjobban, ha újra meg újra, 2012–13 fordulójára dicsőségként emlékezve, megpróbálja, lányától és fiától bátorítva, kimondani egy európai jobboldal értékeit és tárgyalni. Túl kell tenniük magukat azon, hogy úgy véljék, „nem mi rendelkezünk a körülményekkel, hanem azok velünk”, így „mi is alávetettek vagyunk, akik látszólag uralkodunk”. Éppen, amikor a vezértől és udvarától függnek, amikor már semmi egyebük se marad, csak puszta szavuk, amivel óvatosan kell bánniuk, akkor kell kitalálniuk a belső változtatás módozatait, akkor kell gondolniuk a budapesti és a dunántúli európai polgári szavazókra. Vajon megkerülhetők-e Orbán számára? Akkor a hozzáértők nem zokognak, hanem programokat készítenek. Akkor a politikusok nem nyavalyognak, hanem intézményeket teremtenek, és örvendeznek, ha ezek az intézmények – a színpad – megtelnek a néppel. Akkor az esélyt látó választó megszabadul a félelem bilincseitől. Fut a nyúl a mezőn, és énekel.
