Mi a közös a Banco Popolare, Gerendás Péter és az ötszázezer kivándorló magyar távozásáról szóló hírben? Látszólag semmi – azt a tényt leszámítva, hogy a jobboldali hírportálon mindhárom sokkal több lájkot (és a távozás körülményeit magyarázó önfelmentő kommentet) kapott, mint ahányan aggasztónak látták, hogy egy bank, egy zenész vagy félmillió ember távozni kényszerül az országból. 

Nem is az a legijesztőbb, hogy – amennyiben e honlapok olvasóinak véleményét valamelyest reprezentatívnak tekintjük – egy fél ország gondolkodik így. Megrettenni inkább attól a világképtől kellene, amelynek alapján örülni lehet e menekülési hullámnak.

Nem tudjuk, végiggondolták-e például a lájkolók, valóban jó-e az, ha kevesebb bank van Magyarországon. Szerintük a több mint ötven elviselhetetlen. A svájci példa említése talán túlzás lenne – de mondjuk a hazainál kisebb népességű Svédországban is több mint 180 bank él egymás mellett, miközben a pénzügyi szolgáltatási színvonal összehasonlíthatatlanul magasabb, mint itthon. A svédek az első európai államként még a 90-es években általánossá tették az ingyenes bankkártya-elfogadást, az a magyar gyakorlat pedig elképzelhetetlen lenne ott, hogy a posta pénzfelvételnek tekintse, és akként is árazza a kártyával történő csekkbefizetést (ami a lényegét tekintve egy szolgáltatói számla kiegyenlítése, vagyis kártyás vásárlás). Az úri kiszolgálás ugyanakkor fapados árakkal párosul: a svéd banki szolgáltatások a legolcsóbbak közé tartoznak a kontinensen – egyrészt nyilván a bankok közti verseny miatt, másrészt meg azért, mert a zsúfolt bankszektort egy erőskezű és depolitizált bankfelügyelet kontrollálja.

Most nézzünk egy pillanatra Magyarországra: itt az egymást követő bankkonszolidációs (bankmentési) hullámok eddig szinte kizárólag magyar tulajdonú bankok kisegítéséről szóltak – alighanem azért, mert a hazai pénzintézetekkel mindig egy kicsit elnézőbb volt a kormány –, a verseny finoman fogalmazva is mérsékelt, az Orbán bizalmasa által irányított PSZÁF pedig pontosan ugyanolyan erélytelen például a „fogyasztói csoportok szervezésének” nevezett hitelezési csalásokkal vagy a „számlaegyenleg-lekérdezési díjhoz” hasonló füstadókat bevezető bankokkal szemben, mint amilyen a kormányváltás előtti volt (talán nem is véletlenül: most maga az állam is hasonlóan kreatív a banki ügyfelek meg a bankok sarcolásában).

Hogy segít-e mindezen, ha egy bankkal kevesebb lesz a piacon (vagy ha – a kormányzati vágyaknak megfelelően – nagyobb részt magyar pénzintézetek maradnak), az az eddigi tapasztalatok alapján több mint kétséges. Mint ahogy az a kérdés is joggal tehető fel: attól lesz-e hasznosabb, olcsóbb és biztonságosabb egy bank, ha Corvinról, Yblről vagy a Postáról van elnevezve (színmagyar tulajdonosi háttérrel), vagy attól, ha versenyre kényszerítik, és alaposan a körmére néznek?

De legelőször azt kellene eldönteni: tényleg azzal jár-e jól az ország, ha mindenki elmegy, akinek „nem tetszik a rendszer”, és végül csak a nemzeti együttműködés feltétlen hívei osztoznak banki ügyfélen, ingyenes közszolgálati egyetemi férőhelyen, hivatalnoki álláson, állami földön, kitüntetésen és megbízáson? Volt már itt ilyen – nem is csak egyszer –, és tudjuk, mi lett belőle.