Feltételezzük, hogy a közvélemény-kutató intézetek szigorúan a szakmájuk előírásai szerint járnak el hónapról hónapra. Akkor hát első pillantásra a reprezentatív magyarság mintha direkt bosszantani akarná a kérdezőbiztosokat, hogy aztán a bolondját járassa a pártokkal s végül önmagával, amint otthon olvassa: kire is szavazna őmaga, ha „most vasárnap” lennének a választások. 

Most éppen a Mediánnál bővült a teljes népességen belül három százalékkal a szocialisták szavazótábora, ugyanakkor az Együtt 2014-é kettővel csökkent. Az MSZP tehát 15, az Együtt 2014 pedig hat, míg a Fidesz fent, 27 százalékon áll. Csakhogy bizonyos vonatkozásban a mozgások jelentősen eltérnek a Tárki március végi kutatásában rögzítettektől, ezek szerint a Fidesz ugyan vezet, de a szocialisták támogatottsága itt éppen fordítva, mint a Mediánnál, csökkent, míg az Együtté nőtt.

Addig rendben is volna, hogy a közvélemény kóválygása elég kenyeret juttat a politológusoknak, hogy magyarázzák a magyarázandót, mármint hogy az emberek félnek, általában mást gondolnak, mint amit mondanak (a kérdezőbiztosnak), hogy aztán mást tegyenek (a szavazófülkében), mint amit mondtak, míg más elemzők szerint csak az igazság nyilvánul meg az eredményekben, semmi más. Ami mégis biztosnak látszik, hogy a Medián felmérésében a szavazók 55 százaléka kormányváltást szeretne, azonban az ő 37 százalékuk az ellenzéki pártkínálatban nem talál megfelelőt.

Az ellenzék tehát továbbra sem csinál valamit legalább annyira jól, hogy ez az 1,6 millió ember érdemesnek lássa mögé állni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a polgárok négyötöde szerint a dolgok ma rossz irányba mennek, s hogy a Medián szerint az állampolgárok választási hajlandósága több mint két éve nem volt ilyen erős, ugyanis 47 százalékuk mondja biztosnak, hogy egy közeljövőben tartandó választáson elmenne szavazni, akkor kijelenthetjük: az eddig bal-jobb, kétfelé osztott ország három részre szakadt.

Politikai képviselet konkrét párt nélkül – a szemünk előtt formálódik a bal- és a jobboldal helyett mást kereső „harmadik rend”, amelynek mesterséges megszervezésén annyian munkálkodtak eddig sikertelenül. Nem új helyzet az a politikatörténetben, hogy a polgárok többsége nem akarja éppenséggel megdönteni a kormányt, de szó nélkül veszni hagyná, bár mintha a Medián adatai azt jeleznék: a harmadik harmad éppen átlépné ezt a határvonalat, ha meg tudna szerveződni.

Mindez „csak” azért érdekes, mert rajtuk múlik, lesz-e kormányváltás 2014-ben. Mint ahogyan az a kérdés is viharos gyorsasággal érlelődik, mit fog tenni ez a választósereg, ha más erő kerül hatalomra, s mit, ha marad az, amelynek most már mind határozottabban a bukását kívánja. A közvélemény-kutatók is kezdhetik törni a fejüket, hogyan módosítják a módszertanukat, hogy valamiféle konkrétabb képet alkossanak a még nem is létező, pártként mérhetetlen párt nagyon is valóságos szavazótáboráról.