Konrád

Mint amikor az ember ott áll a legvégén, és még egyszer, utoljára visszanéz, széttárja a kezét, és azt kérdi magától, hogy akkor tényleg csak ennyi volt, úgy kérdezhetjük most mi is: ennyi lett volna?

Igen, ennyi volt. Miközben Európa legjobbjai egyöntetű elismeréssel és tisztelettel köszöntik a nyolcvanéves Konrád Györgyöt, s kortársa, a német államfő, aki tudja, milyen életérzés a blokkba tartozóként reménytelen küzdelmet folytatni, kávézni invitálja, addig magyar kollégája, Áder János szóra sem méltatja a születésnapján. Az államfő, aki bármikor kész kiállni a magyar horgászsportért, óh, csukák istene, ne hagyj el, talán Konrádra nem igazán büszke.

Nem köszönti őt Orbán Viktor miniszterelnök sem, igaz, arrafelé, ahol Habony Árpádok adnak tanácsot, a szelíd konokság, a békés szívósság is ellenséges fegyverré válik. Hiába a lelkésztárs, Joachim Gauck elismerése, nem köszönti Konrád Györgyöt Balog Zoltán sem, pedig most mégiscsak humánminiszter volna, ám úgy látszik, sem irodalmi érték, sem humánum nem hatja meg, és még csak hivatkozási alappá sem válhat a múlt, nem úgy, mint Szaniszló Ferenc esetében, aki, mint azt a tárcavezető fölidézte, korábban „komoly szakmai színvonalon dolgozott”, nos, Balog nyilván nem olvasta A látogatót, ha már színvonal. Nem köszönti Konrádot a Magyar Írószövetség, a művészeti akadémia sem, amelynek elnöke, egy bizonyos Fekete György belsőépítész szerint számolni kell azzal, hogy Konrád Györgyöt is magyarnak tekintik külföldön. Méricskéljük hát a támadásokat és a hallgatást is.

Apropó, magyarság. Annak idején, amikor Fekete György korszakos munkáival hasított a Munkácsy-díjig, egy Konrád György nevű férfit, már A látogatón túl, elmozdították az állásából. Aztán amikor Fekete György érdemes művész lett a nyolcvanas évek elején, már volt itt egy pár ember, nem sok, de azért voltak páran, köztük Konrád, Kis János, Rajk László, Demszky Gábor vagy épp Magyar Bálint, akik úgy döntöttek, hogy az életüket teszik föl a rendszer ellen, amely épp kitüntetést osztogatott Fekete Györgynek. És akkor még mindenki megváltoztathatatlannak hitte ezt a rendszert, nem úgy, mint jó néhány évvel később, amikor minden bokorból előbújtak a „demokratikus ellenzékiek”, akik most ott ülnek a kormányban és annak környékén magabiztosan, az új rendszer képviselőiként, és „hatalmaskodnak, tolakodnak, ítélkeznek”, agyonhallgatják Konrád Györgyöt.

Mint amikor az ember ott áll a legvégén, és még egyszer, utoljára visszanéz, széttárja a kezét, és azt kérdi magától, hogy akkor végül is tényleg csak ennyi volt, úgy kérdezhetjük mi is: valóban ennyi lett volna? Igen, ennyi volt. Ez a rendszer tényleg nem képes konszolidálni magát: a valódi hősöktől fél, hát kerettantervben kreál magának újakat, hősnek méltatlanokat, akikről nyilatkozhat, akiket újratemethet, akikről utcákat nevezhet el és szobrokat mintáztathat.

Illőbb ennél a kiérdemelt csönd. Végül is: jó ez így. Már csak így lehet jó. Ennyi megvolt, de több talán még lehet.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.