Említésre méltó, hogy bár Halász államtitkár elsősorban Szaniszló Ferenccel hozta elviselhetetlen helyzetbe saját miniszterét, de egy szélsőjobboldali popénekesnek és egy zavaros elméleteket gyártó régésznek is kijárta a magas állami kitüntetést. Ma már az sem titok, hogy az újságíró kitüntetését a szakmai kuratórium sem támogatta, de a politikai mégis keresztülnyomta a jelöltjét.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma most a kitüntetések rendszerének átalakítására készül. Megjegyzéseinkkel segíteni kívánjuk a kultúráért felelős államtitkárt és jobb sorsra érdemes miniszterét.

Az irodalmi, művészeti és tudományos díjak hármas célt szolgálnak. Felhívják a társadalom – ha úgy tetszik, a „piac” – figyelmét a díjazottak teljesítményére, érvényesítik a díjazók értékrendjét és nem utolsósorban anyagi elismerésben részesítik a kitüntetetteket. Az értékrend akkor jelent valamit, ha konszenzuális, ez szakmai vitát és végül megegyezést kíván, amire a bürokratikus döntéshozatal eleve alkalmatlan. Az anyagi elismerés lehet közvetett, mint a francia Goncourt-díj, melynek összege egy euró, vagy az Oscar, amely egy szobrocska, vagy lehet közvetlen és igen magas összegű, mint a Nobel-díjak. A díjak közvetett hatása mindig erősebb a közvetlennél: a Goncourt-díj több százezer példány eladását biztosítja, az Oscar-díjak nézők millióit vonzzák a mozikba, de a Nobel-díjak hatása is jóval felülmúlja az egyszeri anyagi előnyt.

Az említett díjak közül egyetlenegyet sem az állam adományoz. A Goncourt (és még egy tucat más francia irodalmi díj) nyerteseit magánemberek bírálóbizottsága jelöli ki, az Oscarokat a nyílt jelölés után az amerikai filmakadémia többfordulós szavazása dönti el, a Nobel-díjakat ugyan a svéd, illetve a norvég államfő adja át, de akadémiai zsűri választja ki a szerinte arra érdemeseket.

A magyar díjazási rendszer a múlt század ötvenes éveiben szovjet minta átvételével alakult ki. Célja a politikai vezetés akaratának érvényesítése és értékrendjének kijelölése volt. A nyomás a diktatúra felpuhulásával enyhült. A hetvenes évek derekától az írók, művészek, tudósok legkülönbjei is kaptak ilyen díjakat a rendszer középszerű kedveltjei mellett, bár Korniss Dezsőnek, Hamvas Bélának, Rónay Györgynek és az emigrációban élő Márainak, Cs. Szabó Lászlónak vagy Szabó Zoltánnak még a posztumusz módon megítélt díjból sem jutott.

Az elmúlt húsz évet a díjak elszaporodása és a díjazás folyamatának méltányosabbá válása, de egyúttal átláthatatlan bonyolultsága jellemzi. A jelölés általában szakmai szervezetektől indul ki, a minisztériumok által kijelölt a témához többé-kevésbé értő tagokból álló zsűri választja ki és terjeszti fel, majd a minisztérium hagyja jóvá – vagy változtatja meg. A jelöléseket a különböző szakmai szervezetek és sokszor a szervezeteken belüli érdekcsoportok alkuinak sora kíséri. Ez nem is baj, ha a tárgyalások a józan ész, a méltányosság és önmérséklet jegyében zajlanak. Katasztrófa akkor következik be, ha a politika felülírja a szakmai egyességet, a tényleges értéksorrend helyett kegyet oszt vagy éppen büntet. Erre az elmúlt huszonkét évben többször akadt példa, de úgy tűnik, a kivétel az elmúlt két évben szinte szabállyá vált.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a politikai akarat érvényesítését nem csak a feladatra kijelölt államtitkárok hajtják végre. Szőcs Géza és L. Simon László, bárhogy vélekedünk politikusi tevékenységükről, művelt, területükhöz értő emberek. De mit mondjunk arról a bürokratáról, aki az Irodalomtudományi Intézet egy tudományos konferenciája miatt interpelláló jobbikos képviselőnek adott válaszában Nyirő József regényhősét, Úz Bencét Nyirő írótársaként jelölte meg? Amíg a kultúra minőségét és finanszírozását a szakmai hozzáértést nélkülöző hivatalnokok határozzák meg, addig nem lehet másra számítani, mint amit most látunk!

A díjak elszaporodásával a jelölési folyamat is bonyolultabbá, átláthatatlanná és kezelhetetlenné vált. Hogy csak az irodalmat említsük, évente átlag nyolc írószervezet tesz javaslatot tizenhárom díjra. Ha ezeket nem tekintjük a rászoruló íróknak szánt egyszeri segélynek, semmi sem indokolja ennyiféle nagy, közép és kis díj létét. (A kis pénztől eltekintve melyik író örül annak, hogy érdemeit közepesnek vagy kicsinek minősítik?) Az olvasók, vásárlók bizonyára beérnék kevesebb, de nagyobb visszhangot keltő díjjal, amelyek valóban segítik a tájékozódásban. Ugyanez mondható a szovjet minta szolgai másolataként létrehozott címekről. Vajon ki határozza meg a különbséget az érdemes és a kiváló művész között, ki vesz színház- vagy hangversenyjegyet, ki néz meg kiállítást ilyen cicomák alapján? A következő dilemma vár feloldásra: a magyar viszonyok között az állam egyrészt nem vonulhat ki a kultúra és a tudomány finanszírozásából, mert nincs, aki a helyébe lépjen, másrészt a kultúrára és tudományra fordított pénz – amely a polgároktól befolyt adókból származik – nem ad jogot kézi vezérlésre. Lehet, hogy jelenleg nincs tökéletes, minden bajt elhárító megoldás. De a részmegoldások is jobbak a jelenlegi káosznál. Az első lépés a művészeti ágak önkormányzatiságának visszaállítása lehet. Tisztában vagyunk azzal, hogy nem a legszerencsésebb megoldás, ha írók, művészek szavazás útján döntik el, kit illessen pályatársaik közül ilyen vagy olyan díj. Kritikusok, esztéták és más szakemberek azonban tárgyilagosabban közelíthetik meg a problémát. A köztisztviselőknél mindenképpen alkalmasabbak arra, hogy a legdurvább baklövéseket megakadályozzák. Elképzelhető az is, hogy a legmagasabb elismerést kifejező Kossuth- és Széchenyi-díjat, amint ez nyugat-európai országokban történik, a Magyar Tudományos Akadémia adományozza, míg az ún. közép díjakról a szakma határozzon.

A pluralizmust, amely az állam működésének is alapja, a díjak rendszerében is érvényesíteni kell. Az állam és az érdekvédő szervezetek mellett bőven van még helye a magánszemélyek és nagyvállalatok mecénás tevékenységének – ezeket az állam szükség esetén kedvezményekkel ösztönözheti. Végül nem szabad alábecsülni az egyesületek, alapítványok szerény anyagiakkal vagy azzal sem járó kezdeményezéseit, néhány ma is működik. Minél inkább eltérnek a hivatalos vagy annak vélt vonaltól – annál hasznosabbak.

Az ország méreteiből és a lakosság életszínvonalából következik, hogy a piac képtelen az írók, művészek nagy többségét, akár csak szerényen, eltartani. Az irodalmi, művészeti, tudományos elismerések néhány hónapra vagy évre könnyíthetnek sorsukon, de végleges megoldást nem jelenthetnek. A díjak megítélésének mechanizmusa azonban sürgős reformra szorul, legalább arra, hogy helyreálljon a rendszerváltozás utáni két évtizedben kialakult gyakorlat.

MÁRTON LÁSZLÓ író POMOGÁTS BÉLA, a Magyar Írószövetség volt elnöke

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.