Az egyik sorolta: megbántottak sok kis jövedelműt az egykulcsos adóval, aztán az orvosok, a pedagógusok, a rendőrök, a rokkantnyugdíjasok, az egészségügyi dolgozók, a munkanélküliek, a nyugdíjasok, a mezőgazdasági dolgozók és földművesek, a diákok, egyetemisták, a közmunkások, a segélyen élők – a sor szinte végtelen. Mindenki beletartozik, aki telefont használ, aki bankszámlát vezet, aki munkát vállal, és aki munkát ad.

Miért nem tiltakoztak? Most, hogy kimennek azt utcára, azt kérdezik, miért éppen most, és miért a fiatalok?

Párszor hümmögve válaszoltam, de ez úgy látszik, nem elégített ki senkit. Így aztán visszakérdeztem: hallottak-e az 1964-es New York-i gyilkosságról. Az amerikai történelem egyik leghírhedtebb gyilkossága volt ez, az áldozat neve Kitty Genovese. Ugyanaz az ember háromszor támadta meg az utcán egy fél óra leforgása alatt, miközben 38 közel lakó nézte az ablakokból. És nem hívta ki senki a rendőrséget.

Az eset annak a szimbólumává vált, hogy a városi élet elidegeníti az embereket egymástól, hogyan lesznek közönyösek egyébként érző emberek.

A New York Times későbbi kiadója, Abe Rosenthal könyvet írt az esetről. „Nem tudjuk, a 38 emberből miért nem hívott senki rendőrt, amíg Miss Genovesét a támadások érték, mivel ők maguk sem tudják ezt megmagyarázni. Valószínű azonban, hogy apátiájuk a nagyvárosi élet egyik tünete volt. Majdhogynem a pszichológiai túlélés kulcsa: ha valakit milliók vesznek körül, és ilyen nyomás alatt van, az állandó irritáció elkerülésének egyedüli módja annak ignorálása.”

Ám Genovese esete bonyolultabb. A New York-i egyetem egy híres pszichológusa, John Darley egy társával együtt tanulmányozta a helyzetet, amit ők a „kívülálló problémájának” neveztek el. Kísérleteket végeztek, „vészhelyzeteket” teremtettek, azt nézték és vizsgálták, ki kel az elesettek segítségére. A kutatók is meglepődtek az eredményektől: hogy kaptak-e a veszélyhelyzetben lévők segítséget, döntően azon múlt, hogy hányan látták az eseményt. Bármily meglepő, minél több szemtanú volt, annál kisebb esélye volt a segítségnek.

Egy egyetemi tanteremben egy tanulót hagytak epilepsziás rohammal. Amikor egy ember volt a közelben, az majdnem mindig segített. Amikor azonban a szomszéd teremben úgy gondolták, hogy sokan mások is látják az esetet, alig mozdultak.

Egy másik kísérletben tüzet szimuláltak, erős füsttel. Amikor a füstöt egyedülálló emberek észlelték, szinte mindig azonnal jelentették. Amikor nagyobb csoportban voltak, a jelentés gyakorisága csökkent. A tanulság, hogy csoportok esetében a felelősség megoszlik, sőt elveszhet. John Darley professzor ezt úgy magyarázza, hogy a környezet vagy azért nem cselekszik, mert úgy gondolja, hogy majd mások fognak, vagy úgy, hogy mivel mások sem tesznek semmit, a baj sem lehet olyan nagy. Darley és professzortársa, Latane arra a következtetésre jut, hogy nem annak ellenére nem hívtak rendőrt, hogy 38-an végignézték a gyilkosságot, hanem éppen azért. Mindenki a másikra várt.

Egy nemrég megjelent könyv (Gladwell: Tipping point) továbbmegy a következtetéssel: ha egy kihalt utcán támadták volna meg Genovesét, lehet, hogy ma is élne.

Ilyenkor a kanadai barátaim kissé ferde szemmel néznek rám: tehát azért nincs tiltakozás, mert túl sok mindenkivel kitolt ez a rendszer?

Nem tudom – mondtam –, bár az igaz, hogy már alig van olyan szegmense a magyar társadalomnak, amelynek tagjai ezzel a három évvel jól jártak volna. Nem beszélve arról, hogy mennyivel jobb egy nyugodt demokráciában élni, mint egy állandó harcban lévő, gyűlölködő, hazug légkörben, ahol sosem tudhatod, milyen törvényt hoznak holnap.

Ezzel együtt lehet, hogy mindenki a másikra vár. Miért pont ő vigye vásárra a bőrét, majd a másik kimegy tüntetni, ha akar. Éppen, mert már alig akad, akinek ne lenne oka tiltakozni, van kire várni, van kire hagyatkozni. Nem egy szociológus így magyarázza. Egyik barátom Ferge Zsuzsára hivatkozik, aki szerint ma már a legszegényebbeknek is van vesztenivalójuk. Ez hozzájárul a csendhez. Például ha közmunkát sem kapnak, teljesen kimaradnak a rendszerből, elvész a megélhetés esélye. Mindenki fél. Joggal. El kell tartani a családot, meg kell élni, ki kell fizetni a számlákat.

Hozzátartozik a Genovese-esethez, hogy utólagos kutatások szerint a 38 szemtanúból senki nem látta teljes egészében a történteket. Így sokan nem ismerték fel a pillanat jelentőségét, azt sem fogták fel, hogy mi folyik igazából. Ugyanígy a hazai folyamatok résztvevői is gyakran csak a részleteket látják, és nem az egészet. Belülről nézve sokan elvesznek a részletekben. Genovese gyilkosát elkapták. Egy héttel a gyilkosság után tartóztatták le egy betörés során. Börtönben ül, most 78 éves. A börtönből elvégezte a szociológia szakot a Niagara Egyetemen.

Most meg azt kéri egy ismerősöm, magyarázzam meg, hogy akkor mi van: mégis csak kimennek, székházat foglalnak, tüntetnek.

A fent említett Tipping point (Fordulópont) című könyv éppen arról szól, hogy mitől következnek alapvető fordulatok folyamatokban. Sokszor egészen lényegtelennek látszó kis szikra robbanást okozhat. A döntő, hogy az elégedetlenség elérjen egy kritikus tömeget. Ez most lehet, hogy megtörtént, ki tudja. Nem mindennap telefonálnak az EU vezetői Orbánéknak, hogy kapjanak a fejükhöz, nem mindennap foglalják el pártok székházát, nem mindennap zúdul minden irányból ekkora ellenállás egy kormányra. De miért pont a fiatalok? Ezt az én ötéves unokám megmagyarázta.

Benny szólt, hogy legóval szeretne játszani. Mondom neki – náluk vendégségben, Vancouverben –, hogy szerintem lenn van az alagsorban, menj le érte. Lemenne, de fél a sötétben. Mondom, hívja le Danikát, a hároméves öccsét. Danika egyből ugrik, ketten fogják a kissámlit, és viszik lefelé a lépcsőn. Nézem őket föntről, majd mögöttük osonok, hogy lássam, mit művelnek. Danika beteszi a sámlit egy sötét szobába, feláll, és felkapcsolja a villanyt. Benny utána, de csak amikor már világos van. Ugyanígy bemennek a másik szobába, az egész ismétlődik. Majd a harmadikban is. A kicsi mutatja az utat a nagyobbnak. Fényt csinál neki.

Végül megvan a legó.

Vacsora közben kérdezem a nagyobbiktól: Bennykém, hogy lehet, hogy te nem mersz lemenni a sötétbe, a kisöcséd, Danika meg ilyen bátor?

Nem bátor ő, papa, csak még túl kicsi, nem tudja, hogy félni kell.

A szerző közgazdász, Toronto

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Te ezt viccesnek találod? Akkor nézz utána, hogy nálatok mikor lesz létszámcsökkentés, és akkor majd újra megbeszéljük!