A mi kapcsán felmerülő problémák azonban főként nem egzisztenciális vagy logikai kérdésekként vetődnek föl valamiféle homályos általánosság terében, hanem itt tétetnek fel! Az itt persze sosincs most nélkül. A téridő mindig metszéspontokat teremt, az aktualitások változó vonalát. Így a hic et nunc nem elő- és utótörténet nélküli, benne van a tér és idő tágabb szövedékében.

És ettől válnak igazán súlyossá kérdéseink. Mert ki is az a mi? És mi mondható erről a miről? Kimondható-e egyáltalán manapság az, hogy mi? Amikor itt és most, szinte minden médiumban a mi rémuralmát hirdetik. Hol a popularitásra, hol a politikai képviseletre, hol mindkettőre hivatkozva. Hitványabbnál hitványabb figurák, többnyire ún. hivatalos személyiségek a mi nyelvi formájában tetszelegnek. Förtelmességüket egyszerű vagy fejedelmi többesben tálalják. Kollektív, országos, népi és nemzeti minőségként. És nem is egészen alaptalanul, hiszen országuk, népük, nemzetük nem kis része osztozik ebben.

Ezért aztán a mi, ha nem is halt még ki egészen a józan észt használók szavainak köréből, de elvesztette jelentése javát: annyira meghatározatlanná és üressé vált, hogy alkalmazása során tulajdonképpen mindannyiszor meghatározást kíván. De legalábbis hozzá kell tenni még valamit: mi ketten; mi hárman…Mi, akik most itt vagyunk. És így tovább.

A kiállítás is egy ilyen meghatározási kísérlet volt. Törekvés az azonosságok és az eltérések, a közös területek és határok feltérképezésére. Ami mindig magunknál kezdődik és a másiknál sem ér véget. Vannak közös pontok, kirajzolódnak közös kérdések, az identitástól a szűkebb és tágabb környezetre vonatkozó reflexiókig. De méltán állították-e a kiállító művészek a mi mélyebb közösségét? Vagy csak az itt (és most) pillanatnyi határai között? Együttlétük egy csoportos kiállítás vagy egy művészcsoport megmutatkozása volt? Vagy esetleg a kettő közötti átmeneti állapot?

A művészcsoportok hiányáról – az Európai Iskolától kezdve a nemzetközi szituacionistákon át a düsseldorfi főiskoláig ilyen csoportokban működő –Kotányi Attilának markáns véleménye volt. Ennek legfőbb okát a kapitalizmusban, a művészeti piac működésében, a kényszerűen éles konkurenciahelyzetben látta. Ami aligha vitatható tény, de számomra ennél fontosabbnak tűnnek azok a kulturális fejlemények, amelyek közepette élünk: a kulturális kínálat bősége és sokfélesége, a szétdifferenciálódás egyre erősödő folyamata, az egyezményes értékek, a közös orientációs pontok hiánya...

Ez művészeket és nem művészeket egyaránt magányos bozótharcba kényszerít; és csak ritkán ad lehetőséget az alkalmi együttléteken túlmenő, tartós együttműködésre, közösen kialakított szellemi erőtérben való gondolkodásra, és az ezek jegyében alakuló életre. Egy ilyen kiállítás indíttatást adhat az alkotók és nézők számára, hogy fokozottabban törekedjenek erre, a mi mélyén rejlő lehetőségek fellelésére és dinamizálására, az itt adódó helyzetek kiaknázására. Akárcsak terheinek elviselésére, a kilátástalanságain való túlemelkedésre.

A helyi adottságokra tekintettel pedig érdemes fontolóra venni azt, amit Manuel Castells ajánl az itt meghatározottságainak ellensúlyozására: „az áramlások tere párhuzamosan létezik a helyek terével (…) a világelit a meghatározó tevékenységekben az előbbire támaszkodik, mivel ez a tér hatékonyabb, és segítségével ki lehet vonulni a helyhez kötött társadalmi és politikai ellenőrzés világából”.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.