Hány magyarra jusson egy roma? Mennyi az elviselhető létszám, hogy a magyar még békésen kortyolgathassa a sörét vagy whiskey-jét az éjszakai szórakozóhelyen, zavartalanul bámulhassa az előtte vonagló miniszoknyás lányokat, s ne érezze „fenyegetve” magát, amiért cigányok is vannak a teremben?

Vajon ha minden tizedik világos bőrűre esik egy barna bőrű, az még elfogadható? S ha már egy a nyolchoz az arány, akkor felborul a ki nem mondott szabály, miszerint adott számú „magyar” csak bizonyos, meglehetősen szűkre szabott létszámú „romát” visel el a társaságában, de lehetőleg azok is legyenek jó távol tőle, valamelyik sarokasztalnál, ahol alig világít a lámpa, legalább nézni ne kelljen őket, ha már ott vannak.

Legjobb, ha külön teremben.

Ha pedig az arányszám a kimondatlannál magasabb, akkor a magyar ember lelke megborul, büdösnek és sötétnek érzi a világot, villódzó késpengét vizionál már a mokkáskanálba is, a helynek pedig rövidesen búcsút mond, s új terepet keres, ahol zavartalanul ihatja az italát, s bámulhatja a miniszoknyás lányok hosszú fehér combjait. Persze csak addig, amíg az „elfogadható arányszám” fel nem borul megint.

Sajátos per zajlik a szolnoki bíróságon, a vád tárgya nagyjából az: zsarolt-e vendéglőst roma, amikor azt mondta: ha nem alkalmazza őt, vagy rokonait portaszolgálatosként, akkor bizony az éjszakai szórakozóhelyre özönleni fognak a cigányok.

Az a furcsa, hogy nálunk e mondat bizarrságán már meg sem ütközik szinte senki. Zártkörű rendezvényként hirdetnek diszkót, ahol öltözőszekrénnyi beengedő emberek szűrik a népet: az ő agyukban is bizonyára kattog valamiféle számológép, tíz „fehér” után, na jó, bemehet egy „barna”, de kettő már nem, mert a főnök holnap kirúg. S erre a helyzetre szinte tálcán kínálkozik a válasz, még ha sértődött, dacos, sőt talán durva is: majd idejövünk jó sokan, oszt tönkretesszük a boltodat!

Normális országban, ha egy ember azt mondja egy szórakozóhely tulajdonosának: holnap nagyon sokan fogunk idejönni, a válasz az lenne: gyertek csak, fogyasszatok, fizessétek a számlát, én meg hadd gyarapodjak! A fogyasztónak nincs színe, miként elvileg a bűnözőnek sincs, az óvodás gyereknek se, meg a csokoládéboltba betérő családapának se, akinek sötét arca miatt a minap ki kellett pakolni a zsebeit, és számlával igazolnia, hogy a Boci csokit máshol vette, és nem ott lopta.

Normális országban egy ilyen mondatból semmi sem következne.

Nálunk viszont vádirat.