Az iparmágnások és kereskedelmi kamarai vezetők által képviselt, de minden bizonnyal nem általuk kigondolt (vissza)fejlesztési irányok támogatására sorolt jelszavak főleg azt hangsúlyozzák, hogy az oktatás szerkezete rossz, felesleges diplomásokat termelünk, a tanár-diák arány felborult, a tömegképzés helytelen, a rendszer pazarló és elmaradott, hiszen a legjobb egyetemek még a top 200-ba sem kerülnek be, és így tovább.

Ezek egy része tételesen megcáfolható, mint azt az építőipari nagyvállalkozó nyilatkozatával tettem nemrég, amikor úgy egy tízes szorzószámot nézett el, amikor azt fejtette ki, hogy Magyarországon éppannyi egyetemi oktató van, mint Németországban, miközben az ottani 12/1 diák/ tanár aránnyal szemben nálunk 20/1 volt a mutató, ami azóta 23/1-re romlott le.

A felsőoktatás szerkezetére vonatkozó állítások is szétfoszlanak az adatok fényében, mert ugyan pár százalékkal valóban kevesebb diák választja a „keményebb” természettudományos vagy mérnöki irányokat, mint az európai átlag (de nagyjából annyian, mint Belgiumban, Hollandiában vagy Szlovéniában), ám ezen nem a többi szak leépítésével kell változtatni, hanem –ahogy az oktatási kormányzat is belátta – a „hiányszakokon” magasabb ösztöndíjak kilátásba helyezésével, illetve – ami még várat magára – az államnak kedves, de másképp nem feltölthető foglalkozási területeken, mint pl. a matematika–fizika tanári, jóval magasabb kezdő fizetéssel. Ezt a túlközpontosított közoktatási rendszerben igazán nem nehéz megoldani…

A felesleges diplomások, a „ruhatár-büfé”-, vagy az új államtitkár kedvenc fordulatával: a „tücsök és hangya” szakok emlegetése a kívülállóban az amúgy is gyanús és érthetetlen tanulmányok megbélyegzését, így a Rákosi és a korai Kádár-korszakhoz illő értelmiségellenességet szolgálja, amely a „nem termelő” munkafolyamatokat a „munkás-paraszt államban” a megvetettek, de legalábbis lenézettek közé sorolta. Pedig a világ sokat változott a Ford autógyárak innovatív futószalagjai óta: a munkaerőnek egyre kisebb hányada él meg a régi típusú termelő ágazatokból, az iparból és a mezőgazdaságból, és egyre nagyobb a szolgáltató szektorban, az egészség-, wellness-, turizmus-„ipar”, a kereskedelem, a tudás- és innovációs szféra, vagy az oktatás területén. Bár a közfoglalkoztatás munkát ad, biztos, hogy nem ez löki előre az ország szekerét. A felsőoktatás sokak számára oly vonzó szakjai – a kommunikációtól kezdve a pénzügyi menedzserig – bizony az ilyen „szolgáltató” iparágakra képzik a hallgatókat. Vegyük végre tudomásul, hogy nem az ipari, hanem az információs forradalom korában élünk!

De nemcsak az az előnye a feleslegesnek tartott képzési irányoknak, hogy munkahelyhez juttatnak, hanem az is, hogy az egyetem – jó esetben – valójában nem tudást ad, hanem a tudás megszerzésének folyamatára, módjára tanítja meg a diákot: arra, hogy ha bármilyen problémával találkozik, tudja, mitévő legyen. A jó egyetem, amint azt Karl Popper, a neves tudományfilozófus vallotta, a kritikus gondolkodást sajátíttatja el, a nézetek ütköztetésén, a folyamatos kérdésfeltevéseken, a tekintélyek kétségbe vonásán keresztül. A tanulni tanulás a felsőoktatásból hasznosítható legfontosabb „ismeret”. Sokan panaszolták, hogy amikor egy adott nemzedéknek nem tíz százaléka, mint a Kádár-korszakban, hanem 40-50 százaléka kerül be a felsőoktatásba, és olyan Bologna-programokba, amelyek a minimumra csökkentették a kiscsoportos oktatás lehetőségét – a korábbi tudásgyárakból törvényszerűen „papírgyárak” lesznek, amelynek a produktumai intelligenciában, tudásban meg sem közelítik a korábbi elitképzésből kikerültek színvonalát. Aki azonban eleget tapasztalt külföldön, az tudja: ahol ekkora arányban ömlenek a felsőoktatásba a hallgatók, ott az átlag nagyjából ott van, ahol nálunk – igaz, az elitképzést is fenn tudják tartani, ami nekünk csak elvétve sikerült.

Ennek oka az is, amit a magyar egyetemeknek a nemzetközi rangsorokban elfoglalt viszonylag rossz helyezésével is magyarázhatunk. Milyen a versenyhelyzet ott, ahol a sportolók egyik része BMW-n repeszt, a másik Csepel kerékpáron teker. Hogyan is lenne összemérhető a hazai intézményeknek a minden statisztikában döntő jelentőségű tudományos publikációs teljesítménye akárcsak egy közepes fejlettségű, európai ország egyetemeivel, amikor az ottani oktatói fizetések úgy egyötödén állnak a hazai bérek. Hogyan lehetne például egy nemzetközi álláspályázatot kiírni professzori szinten bármelyik (állami) egyetemen, amikor a bértábla kötött? A magyar kutatási és publikációs eredmények lefelé tendáltak az elmúlt évtizedben és az irányváltásnak a reménye sem mutatkozik. Amihez egyetlen pozitívum kötődik, s ez a Kádár-korszak óta tartja magát: a világon talán itt lehet a legolcsóbban, viszonylag jó tudományos eredményeket elérni. De aki erre büszke lenne, vegye tudomásul, hogy nemcsak az eredmények, hanem az elmék piaca is nemzetközi.

Ehhez hozzáadódik a mostani felvételi számadatok elkeserítő tanulsága. A 2011-es 141 ezer és a tavalyi 110 ezer után, idén 93 ezren jelentkeztek. Hol vannak a többiek? Egy részük nyilván legyintett és elment – esetleg más országba – munkát keresni. Ez is szomorú, hiszen belőlük itthon nem lesznek kiművelt emberfők. A távlatilag tragikusabb érvágást azok a jó képességű diákok jelentik, akik a szülői háttérre és/vagy saját elszántságukra támaszkodva jó színvonalú (és finanszírozású!) külföldi egyetemekre adták be jelentkezésüket. Az a diák ugyanis, aki hazai egyetemen sajátítja el a szakma alapjait, itt szocializálódik a kutatásra, itt kapja első élményeit arról, miképp működik egy kutatóközösség. Neki lesz hova visszajönnie, ha úgy határoz, hogy pályáját vagy annak egy részét egy másik országban futja be, vagy a doktori fokozatát ott szerzi meg. De aki rögtön az érettségi után kerül külföldi egyetemre, annak semmi kapcsolata nem lesz a hazai kutatóhelyekkel, annak nincs hová visszajönnie, végleg elvész a mi tudományos műhelyeink számára. Kutatóként legföljebb konferenciákon láthatjuk majd, de magyarul a szakmájáról már nem lesz képes beszélni, hiszen hol is tanulta volna meg. Ez a veszteség sokkal nagyobb, mint a távozók puszta száma, mivel emiatt a későbbi kiváló tudós-tanárok „többszöröző hatása” foszlik a semmibe.

Aligha fogja őket pótolni a szaúdi vagy brazil fizető diákok idecsábítása: hova is hívhatnánk őket? Lepusztult infrastruktúrájú és pénzügyileg elnyomorított szakokra? Ahol az oktatók saját pénzből vásárolják a papírt és a festéket a nyomtatóba? Kutatási pályázatokból bonyolult közbeszerzések útján veszik az oktatási célú vegyszereket? Vagy inkább ama derült égből lecsapott legfrissebb terv révén töltik-e fel az üres helyeket, hogy 900 külföldi diák teljes képzési és megélhetési költségét állja az állam, személyenként és évenként 1,25 millió forint értékben? Vannak köztük igen szegény országok, mint Dél-Szudán vagy Laosz, de hadd legyek demagóg: minek is a magyar adófizető pénzéből támogatni a kínai, az indiai, a nigériai, a brunei vagy a szingapúri (!) felsőoktatást? Miközben a hazai szegényebb családok gyermekeinek egyetemre jutását a megfizethetetlen „nem tandíjjal” teszik lehetetlenné. Miért nem lehet inkább a meglévő oktatási csereegyezményeket kihasználni, vagy akár újabbakat kötni kölcsönösségi alapon a gazdagabb országokkal? És mindenekelőtt: miért is nem a hátrányos helyzetű tehetséges magyar diák kap ösztöndíjat és képzési hozzájárulást? Vajon lesz-e válasz valaha is?

Két éve halljuk: a felsőoktatás reformra szorul. Lett új törvény, számos rendelet, amelyek az államigazgatás szempontjából kedvezően változtatták meg az intézmények irányítási rendszerét – és még nincs vége… De felmérések, és azok alapján a szakma egyetértésével találkozó döntések vagy koncepciók nem születtek. A szeptembertől belépő, ki tudja hány hallgató finanszírozásáról semmit nem tudni. Az ellehetetlenült intézmények segélyalapjának neve már van: Felsőoktatási Struktúraváltási Alapnak hívják, de pénzt még senki nem látott belőle. Kineveztek néhány „kutatóegyetemet”, közülük háromnak a „kiemelt egyetem” címet adományozták – az elvonások negyedét sem pótló tízmilliárdos pluszforrás kilátásba helyezésével. Majd megtalálták negyediknek az egyik egyházi egyetemet, azt, amelyik a három éve lezajlott igen részletes felmérésben nemhogy a kutatóegyetemi, de még a „kiváló egyetemi” címet sem kapta meg – igaz, idén az egyik kara, de nem az egyetem, részesülhetett „kutatókar” címben. Egy egyelőre ismeretlen nagyságú forrásból a PPP-építkezések miatt eladósodott intézményeket is kisegítik, amivel megint azok járnak rosszul, akik jól gazdálkodtak –éppúgy, mint a devizahitelesek vagy az önkormányzatok esetében.

De ne adjuk fel, mégis van reform, szokás szerint unortodox módon. Ha ugyanis elég sok pénzt vonunk el egy-egy intézménytől, akkor Darwin szelleméhez méltó kísérlettel vezethetjük be a reformot. A hatás ugyanaz lesz, mint amikor csökken az élőhelyek száma és területe, például egy új jégkorszak esetén. A fajok, amelyek alkalmazkodni tudnak, fennmaradnak, a többiek kihullanak az evolúció rostáján. Most odadobták a vezető intézményeknek, többek között a „kiemelt” kutatóegyetemeknek a jégkorszakot a többmilliárdos elvonás formájában, a rektorok szépen leosztják a karokra, azok meg majd az egyik szakot túlélésre méltónak találják, a másikat alkalmazkodásra képtelennek, amiről –látjuk már a gyakorlatot – például a nyugdíjjogosultak, illetve aktív akadémikusok száma alapján határoznak. A lényeg, hogy a döntést nem a kormányzat, hanem maguk a „veszélyeztetett fajok” hozzák, például úgy, hogy ingyen oktató tanárokat foglalkoztatnak. Az evolúció példájára, aki gyorsabban változik és alkalmazkodik az új körülményekhez, az megőrizheti eddigi létformáját és élőhelyét, a szakot. A legsikeresebbek pedig azok a mutánsok lesznek, akik a nullaforintos állami támogatás mellett is fenn tudják tartani magukat.

Íme a magyar felsőoktatási reform!

A szerző egyetemi tanár

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.