Tanulságos kutyakomédia zajlott le a médiatörvény módosítása során. Ez ugyanis előírja, hogy a rádióknak milyen arányban kell magyar zeneműveket adniuk. Az érvényes meghatározás szerint a magyar szerzők szöveges művei közül csak az a magyar, melynek szövege magyar vagy nagyrészt az. Ez ellen 65 zenész tiltakozott. Azt írták, a szabályozás kirekesztő és életszerűtlen: „A kortárs hazai populáris-, klasszikus-, népzene-, világzene- és jazz-színtér számos zenekarát, előadóját, szerzőjét zárják ki a »magyar zene« és így a magyar kultúra köréből. (...) A nyelvi korlát nyilvánvalóan a zene működésének félreértéséből fakad. E logika alapján nem volna svéd zene az ABBA...”

Karácsony Gergely beadott egy módosító indítványt, mely a magyar nyelvűséget kivette volna a feltételek közül. A kulturális bizottság ezt támogatta, aztán a parlamentben a kormánypártiak leszavazták. Közben ugyanis föllépett ellene a Magyar Zenészbázis Egyesület. Megírták, hogy a rádiók 40-45 százalékban így is angol nyelvű számokat adnak le a magyar előadóktól, együttesektől. Ha ezek is beleszámítanának a kvótába, mi maradna szegény magyar nyelvűeknek? Fennkölt idézettel támasztották alá álláspontjukat: „Egy országot a zenéje jellemez. Népzenétől az aktuális tánczenéig a saját nyelvén előadott és megteremtett művei. Ezeknek a műveknek a médiában való szereplése és szerepeltetése kötelesség.”

A saját nyelvén! Ezt egy dzsessz-zenész mondja!A kiváló Babos Gyula, kinek a diszkográfiájában természetesen sok-sok angol szót találunk.

Utalgatnak klasszikus zenére, népzenére, nemzeti kultúrára itt is, ott is... A frászt! Semmi egyébről nincs itt szó, mint a kommersz zenei piac protekcionista felosztásának arányairól. A Médiatanács a honlapján azzal védekezik, hogy egyeztettek „a magyar könnyűzene képviselőivel, érdekvédelmi szervezeteivel”. Magától értetődik. Ki mással egyeztettek volna? A zenészbázis is a toplistás dalok arányaival érvel. Mi egyéb számítana? Itt a globális szórakoztatóipar hazai ágazatáról van szó, melynek nemzeti sajátosságai másodlagosak.

Ha népdalokról lenne szó, eleve föl sem merülne, hogy a más nyelvű népdal magyar lenne. Ha a magyarországi szöveges dzsesszből kivonjuk az angolt, igen kevés marad belőle. Aki pedig általában a zeneművészetben óhajtja egy zenemű nemzetiségét a szövege alapján meghatározni, az vagy teljesen tudatlan, vagy teljesen hülye. Mozart Varázsfuvolája német mű, a Figaro házassága meg olasz? Bach Máté passiója német, a H-moll mise meg latin? Verdi, Bellini, Donizetti francia szövegre készült operái francia művek voltak, aztán meg a lefordításuk után olaszok lettek? Liszt dalai és egyházi művei német, francia és latin művek a Koronázási misével bezárólag? Goldmark Károly Sába királynője az egyetlen magyar identitású szerző által írt opera A kékszakállú herceg vára mellett, amelyet külföldön is játszanak. Az sem magyar, hanem német? Esetleg zsidó? Kurtág Györgyből meg orosz zeneszerző lett, amikor az Ahmatova-ciklusát írta?

Erre az egész ostoba vitára semmi szükség nem lenne, ha a médiatörvény nem az uniformizált globális szórakoztatóipar magyarországi ágazatát protezsálná, hanem Magyarország és a nagyvilág zenekultúrájának igazi értékeit. Azokat, amelyek beszorultak a Bartók rádió gettójába, s azon kívül már a közszolgálati médiában is csak elvétve vannak jelen, hogy a kereskedelmiekről ne is beszéljünk.